Népszerű bejegyzések

2016. február 13., szombat

XI. PIUS Mens Nostra enciklikája

XI. PIUS PÁPA
A LELKIGYAKORLATOK
VÉGZÉSÉNEK ELŐMOZDÍTÁSÁRÓL

BEVEZETÉS
A jubileum meghirdetésének célja
Tisztelendő testvérek,
Üdvöt és apostoli áldást!
Jól tudjátok, Tisztelendő Testvérek, mi volt a szándékunk, midőn az év elején, pappá szenteltetésünk és első szentmisénk ötvenedik évfordulója alkalmából az egész katolikus világnak rendkívüli jubileumi búcsút hirdettünk. Amint 1929 január 6-án kiadott „Auspicantibus Nobis” kezdetű apostoli levelünkben ünneplésen kijelentettük, nemcsak fölszólítani akartuk a Mi összes kedves fiainkat, a nagy keresztény családot, amelyet az isteni Szív a Mi szívünkre bízott,, hogy a közös Atya örömében osztozva Velünk együtt egy lélekkel hálát adjanak a minden javak legfőbb Osztogatójának; hanem elsősorban az az édes reménység biztatott Minket, hogy ha atyai bőkezűséggel megnyitjuk az égi kegyelmek tárházát, amelynek sáfárává rendeltettünk, a keresztény nép fölhasználja a kedvező alkalmat a hitnek erősítésére, a jámborság és keresztény tökéletesség fokozására, a magán- és közerkölcsöknek megjavítására az evangélium szellemében, s így az Istennel történt megbékülés és kiengesztelő dús örvendetes gyümölcseként úgy az egyes embereknek, mint a társadalomnak békéje várható.
A jubileum gyümölcsei
Reményünkben nem is csalatkoztunk. Mert az a hatalmas vallásos lendület, amellyel a keresztény nép a jubileum meghirdetését fogadta, idővel egyáltalán nem hanyatlott, hanem inkább folyton erősbödött – a mindenható Isten segítségével, aki ez évben olyan nevezetes eseményeket érlelt, amelyek minden időkre emlékezetessé teszik az üdvösséges esztendőt. S Nekünk bőséges okunk volt az örömre, mert a hitnek és jámborságnak nagy föllángolását nagyrészt saját szemeinkkel láthattuk és drága fiainknak népes csapataiban gyönyörködhettünk, akiket boldogan fogadhattunk házunkban és szeretettel ölelhettünk keblünkre. Midőn ezért különös buzgósággal hálát mondunk az irgalmas Istennek, aki ennék a kegyelmi esztendőnek folyamán olyan sok gyümölcsöt termelt, érlelt és egy begyűjtött az ő szőlőjében, a lelkipásztori gondosság arra a törekvésre indít és ösztönöz Minket, hogy ebből a termékeny időből a jövő számára minél több lelki hasznot megőrizzünk úgy az egyesek, mint az egész emberi társadalom boldogságára és üdvére.
Miképpen őrizhetők meg a gyümölcsök?
Annak a módnak keresése közben, ahogyan állandósulhatnának a szerencsésen elért gyümölcsök, eszünkbe jut boldogemlékű elődünk, XIII. Leó pápa, aki más alkalommal a szentévét meghirdetve, az összes híveket azokkal a komoly szavakkal intette, amelyeket „Auspicantibus Nobis” kezdetű körlevelünkben Magunk is megismételtünk,[1] hogy „kissé magukba szállva a földbe merült gondolataikat magasabbra irányítsák”,[2] azonkívül ráemlékezünk szentemlékű elődünkre, X. Pius pápára, aki a papi életszentséget szóval és példával állandóan fejlesztvén, papságának ötvenedik esztendejében a katolikus papsághoz buzdító szózatot[3] intézett, amely kiválóan gazdag anyagot szolgáltat a lelkiélet épületének minél magasabb fölépítésére.
A lelkigyakorlatok végzése a legalkalmasabb mód
Az említett pápáknak nyomdokain haladva Mi is fölhasználjuk az alkalmat s olyan ügyet szolgálunk, amelytől a kereszténység számára kiválóan nagy lelki hasznot remélünk, tudniillik a lelkigyakorlatoknak intézményét. Forrón óhajtjuk a szentgyakorlatok további meghonosodását és tágabb elterjedését nemcsak a kétféle papság körében, hanem a világi katolikusok köreiben is. A szentgyakorlatokat jubileumi évünk emlékeként hagyjuk a mi kedves fiainkra. Papságunk ötvenedik évének alkonyán a legbensőségesebb örömmel tesszük ezt. Hiszen végtelenül jól esik most emlékezetünkbe idézni azokat a mennyei kegyelmeket és kimondhatatlan vigasztalódásokat, amelyeket a szentgyakorlatok végzése közben gyakran tapasztaltunk; állhatatosságunkat a szentgyakorlatok végzésében, amelyek papi életpályánk mind-megannyi korszakait jelzik; az égi világosságot és a lelki indításokat, amelyeket belőlük merítettünk az Isten akaratának fölismerése és be-teljesítése céljából; végül szentgyakorlatokat adó munkánkat, amelyet egész papi működésünk folyamán a hívek lelki kiművelése céljából kimondhatatlan lelki haszonnal és hihetetlen eredménnyel végeztünk, úgy hogy a szentgyakorlatokban az örök üdvösség elnyerésének kivételesen alkalmas eszközét látjuk.
I. A lelkigyakorlatok fontossága, alkalmassága és haszna
a) Korunkban
Tisztelendő Testvérek, több szempontból is fölismerjük a szentgyakorlatoknak kiváló fontosságát, hasznát és alkalmatosságát, ha a jelen kort megfigyeljük. Korunknak súlyos betegsége és a jobbak által fölpanaszolt bajainak bővizű forrása a könnyelműség és a felületesség, amely az embereket tévutakra hajtja. Innen magyarázható az állandó és erős hajlamosság a külsőségekre, a gazdagság és az élvezetek telhetetlen hajhászása, ami a lelkekben a magasabb rendű javak iránt az érzéket lassankint eltompítja és kioltja, sőt azokat az anyagi és múlandó dolgokba annyira elmeríti, hogy az örök igazságokra, az isteni törvényekre, magára a jó Istenre, minden teremtett lénynek okára és végcéljára nem is gondolnak. Pedig az Úristen az ő végtelen jóságában és irgalmasságában ma sem szűnt meg az embereket kegyelmeinek bőséges áramával magához édesgetni, bármily nagy is az erkölcsi romlottság.
Az emberiség nagy családját sorvasztó súlyos lelki betegség gyógyítására ajánlhatnánk-e jobb orvosságot és gyógyító szert, mint ha az elgyöngült és az örökkévalókkal nem törődő lelkeket a szentgyakorlatok végzésére buzdítjuk?
Mert ha a szentgyakorlat nem is volna egyéb, mint rövid, néhány napos elvonultság, amelyben a megszokott társaságtól, rendes foglalkozásától és gondjaitól elkülönült embernek alkalma nyílik nem üres pihenéssel tölteni az időt, hanem azokat a végtelenül komoly kérdéseket megfontolni, amelyek az emberiséget szüntelenül foglalkoztatták, az ember eredetének és végcéljának kérdéseit: … az ember honnan jön és hova megy ; akkor is már kiváló eredményeket szülhet a szentgyakorlat.
b) Embert nevelő hatása
Pedig a szent magánynak még sokkal nagyobb eredményei is vannak. Rászorítja az emberi elmét az elmélyülő munkára, mindennek pontos megfontolására, amit gondolt, beszélt, cselekedett; a magába szállásra. Csodálatos módon gyakorolja az ember összes szellemi tehetségeit, hogy ebben a valóságos szellemi tornában az ész a komoly megfontoláshoz és az elfogulatlan mérlegeléshez szokjék, az akarat komolyan megerősödjék, az ösztönök az okosság uralma alatt megfékeződjenek, az emberi cselekvés az észnek elgondolásai szerint biztos zsinórmértéket és vezérfonalat nyerjen, a lélek eredeti méltóságát és fönségét elérje, amint szent Gergely pápa lelkipásztori könyvében szellemes hasonlattal mondja: „Az emberi ész, mint a víz, körülzárva magasabbra emelhető s odatörekszik, ahonnan jött; de szabadon hagyva elfolyik s a mélybe hasztalanul elszóródik”.[4]
c) Keresztényeket képző hatása
Azonkívül a szentgyakorlatban „az Úristenben örvendező lélek az ébresztő csendben fölérez és csodálatos elragadtatásban erősödik”, amint szent Eucherius,[5] lyoni püspök bölcsen mondja, sőt a jóságos Isten ahhoz a mennyei eledelhez hívja, amelyről Lactantius[6] mondja: „nincs a léleknek édesebb étele, mint az igazság megismerése”, s egy régi írónak (sokáig Nagy szent Vazulnak tartották) kifejezése szerint „az égi tudomány iskolájába és az isteni mesterségek tanintézetébe” kerül, ahol „az Isten minden, amit tanulnak, az út, amelyen haladnak, minden, ami által a legfőbb igazság ismeretére eljutnak”.[7]
Mindebből kitetszik a szentgyakorlatoknak kitűnő hatása úgy az ember természetes tehetségeinek tökéletesítésére, mint még inkább a természetfölötti vagy keresztény ember kialakítására. Napjainkban, mikor az igazi krisztusi érzés, a természetfölötti lelkiség, a mi szent vallásunk valódi tartalma ellen annyi akadályt és korlátot állítanak; mikor a naturalizmus széltében-hosszában uralkodik, amely a hit életerejét gyöngíti és a keresztény szeretet lángjait oltogatja: végtelenül fontossá vált, hogy az ember elzárkózzék a hazugság szemfényvesztése elől, amely „elhomályosítja a jókat”,[8] s a boldog magányba vonuljon, ahol az égi világosság fényénél megértse igaz értékét és valódi becsét az emberi életnek, amelyet az egy Isten szolgálatába kell hajtani; elborzadjon a bűnnek utálatosságán ; megtanulja az Isten szent félelmét; a földi dolgok hiúságát leplezetlen világosságban lássa; az Úr Krisztus, aki „az út, igazság és élet”,[9] tanításán és példáján okulva vesse le a régi embert,[10] tagadja meg magát, és alázatosságban, engedelmességben és önkéntes önfegyelmezésben öltse magára Krisztust s igyekezzék tökéletes férfikort érni Krisztus telj és korának mértéke szerint,[11] mint az apostol mondja, sőt teljes erővel oda törekedjék, hogy az apostollal ő is azt mondhassa: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem”.[12] így a lélek a szent magány napjaiban az isteni kegyelem hathatós segítségével, amelyet buzgó imádsággal és a szentségek gyakrabbi vételével bőségesebben élvez, fokonkint a teljes tökéletességig és az Istennel való édes egyesülésig emelkedik föl.
Megbecsülhetetlenül drága, természetfölötti kincsek ezek, Tisztelendő Testvérek, s bennök rejlik a megnyugvás, a boldogság és a valódi béke, amelyet az emberi lélek sóvárogva kíván, de a modern világ a hiú kísértésektől elszédítve hasztalanul keres a múlandó és futva tűnő javakban, az élet hangos zűrzavarában. A szentgyakorlatokban megvan az a bűvös erő, hogy az embereknek megszerzi a lelki békét és életszentségre neveli őket. Bizonyítja ezt az igazságot az elmúlt századok tapasztalata s még inkább a mi korunknak tanúsága, mert megmérhetetlen azoknak a száma, akik a szentgyakorlatok magányában kellően megművelődtek s úgy kerültek ki belőlük, mint Krisztusban „meggyökerezettek és fölépültek”,[13] eltelve világossággal, örömmel és azzal a békével, amely „fölülhalad minden értelmet”.[14]
d) Apostolokat nevelő erő
Ámde a keresztény élet teljességéből, amelyet a szentgyakorlat megteremt, a lélek belső békéjén kívül még más fontos lelki erő is önként forrásozik s ennek kiváló társadalmi jelentősége van: a lelkeket Krisztusnak megnyerni vágyó buzgóság, amelyet apostoli szellemnek szoktunk nevezni, A szeretetnek az a természetes hajtása, hogy a megigazult lélek, amelyben az Isten kegyelmileg lakást vett, csodálatosan fölbuzdul, hogy másokat is részeseivé tegyen a végtelen Jóság ismeretének és szeretetének, akit ő már elért és birtokba vett,
Már pedig a mi korunkban az emberiség az apostoli munkára nagyon is rászorul. A missziók távol országai már „megértek az aratásra”[15] s a szükségletnek megfelelő számú apostolt kívánnak. S a mi országaink is válogatott csapatokat követelnek a kétféle papságból, hogy méltó sáfárai legyenek az Isten titkainak, és sűrű sorokat a buzgó világiakból, hogy a papi apostolokkal szoros kapcsolatban szorgalmas munkával segítséget nyújtsanak a katolikus tevékenység különféle vállalataiban és ágaiban. Azért Mi – Tisztelendő Testvérek – a történelem tanulságain okulva a szent-gyakorlatos intézményeket úgy tekintjük és üdvözöljük, mint az isteni Gondviselés által állított mindmegannyi úrvacsoratermeket, amelyekben a legnemesebb lelkek az isteni kegyelem hatása alatt, az örök igazságok és Krisztus példájának fáklyafényénél világosan fölismerik a lelkek végtelen értékét és az élet mindenféle viszonyai között azok megsegítésére fölbuzdulnak, mélységes megfontolás után megértik a Teremtő hívását az ő szolgálatára, sőt a keresztény apostolság lángoló hevét, erőfeszítéseit, fáradalmait, fönséges tetteit megtanulják.
II. A lelkigyakorlatok az egyház történetében
a) Az egyház kezdetén
A szentgyakorlatos módszert az Űr maga gyakran alkalmazta az evangélium hirdetőinek kiképzésében. Az isteni Mester nem elégedett meg a názáreti ház sok éves magányával, hanem még teljes negyven napot akart eltölteni a pusztában, mielőtt a nemzetek előtt nyilvánosan föllépett és azokat a mennyei igazságokra tanította. Sőt az evangéliumi munka derekán is többször a magánynak kedves csendjébe szokta hívni apostolait: „Jertek külön egy puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé”.[16] S miután a nyomorúság földjéről a mennybe ment, apostolait és tanítványait a jeruzsálemi úrvacsorateremben akarta kiművelni és tökéletesíteni, ahol ezek tíz napig „állhatatosak valának egy akarattal az imádságban”[17] s így méltókká lettek a Szentlélek fogadására. Valóban nevezetes szent magány, a szentgyakorlatok első előképe, amelyből az egyház örökifjú erőben kilépett s ahol a boldogságos Szűz jelenlétében és hatalmas pártfogása alatt az apostolokkal együtt azok is megnevelődtek, akiket méltán nevezhetnénk a katolikus tevékenység világi munkásai előfutárainak.
Attól a naptól kezdve a szentgyakorlatok tartása, ha nem is a mai néven és módon, de a lényegben „házi szokássá vált a régi keresztényeknél”,[18] mint szalézi szent Ferenc tanította és a szentatyák műveiben található utalások bizonyítják. Például szent Jeromos a nemes Celantiat így inti: „Válassz magadnak alkalmas és a családi körtől távol eső helyet, ahol mint révparton meghúzódhatsz. Itt akkora legyen a buzgóságod a lelki olvasmányban, oly gyakori az imádságod és oly mély az elmélkedésed az eljövendőkről, hogy ezzel a pihenéssel kipótoljad egyéb idődnek elfoglaltságait. Nem azért mondjuk ezt, hogy elvonjunk tieidtől, sőt azért ajánljuk, hogy itt megtanuljad és átgondoljad, milyen légy tieid iránt”.[19] S Jeromos kortársa, Krizologus szent Péter, ravennai püspök ezzel az ismert fölhívással fordult híveihez: „A testnek egy évet adtunk, adjunk a léleknek néhány napot. ... Éljünk az Istennek egy kevéssé, akik a világnak éltünk egészen ... Fülünkbe hangozzék az isteni ige: a családi élet zaja ne zavarja meg hallásunkat. ... így fölvértezve, testvérek,így megnevelve háborút üzenünk a bűnnek – a győzelem biztos reményével”.[20]
b) A középkorban
A további századok folyamán is állandóan vonzódtak az emberek az üdítő magányba, ahol a nyilvánosságtól távol a lélek az Istennel társaloghat. Sőt a tapasztalat mutatja, hogy minél zavarosabb idők szakadtak az emberiségre, annál hathatósabban érezték az igazságosságot és az igazságot kedvelő emberek a Szentlélek Úristen hívását a magányba, „hogy a testnek ösztöneit tartósabban legyőzve az isteni Bölcsesség szavát hallgassák a lélek szentélyében, ahol elpihenvén a földi gondok lármája szent elmélkedésekben és mennyei örömökben gyönyörködhetnek”.[21]
c) Loyolai szent Ignác
Miután a gondviselő Úristen az ő egyházában már nagy számmal támasztott kiválóan megvilágosított férfiakat és a természetfölötti életben kitűnő mestereket, akik részint a kinyilatkoztatás, részint saját tapasztalatuk és korábbi századok hagyományai nyomán a lelkigyakorlatokhoz bölcs útmutatásokat és bevált módszereket adtak:. a jóságos Istennek különös gondviselése folytán napvilágot látott az Isten kimagasló szolgájának – Loyolai szent Ignácnak műve – a Szentgyakorlatok vagy inkább a Kincsesház, amint tiszteletreméltó Blois Lajos, szent Benedek jeles rendjének tagja nevezte, akit Liguori szent Alfonz a magányban végzett lelkigyakorlatról írt gyönyörű levelében így idéz: „a Kincsesház, amelyet az Úristen a legújabb időben nyitott meg az ő egyházának s amiért az Úrnak igen nagy hálával tartozunk”.[22]
d) Borromei szent Károly
A lelkigyakorlatok tartása a tökéletesség útjának minél gyorsabb befutása céljából, nagyon hamar általánosan elterjedt az egyházban. Mások mellett különös buzgósággal fölkarolta azokat a Nekünk sokféle címen kedves Borromei szent Károly, aki – mint már más alkalommal is megemlítettük – a papság és a nép körében is meghonosította,[23] lelkipásztori éberségével és kiváló tekintélyével magyarázó szabályokat és útmutatásokat szerkesztett hozzájuk, sőt odáig ment, hogy külön intézetet alapított, amelyben az emberek kizárólag a szent Ignác-féle szentgyakorlatokat végezhessék. Az intézetet „Asceterium”-nak nevezte s – amennyire tudjuk – ezt a házat kell az első szentgyakorlatos háznak tekintenünk. A szerencsés kezdet után létesültek azután mindenfelé a többiek.
e) Szentgyakorlatos házakra van szükség
Amint az egyházban a szentgyakorlatok megbecsülése folyton fokozódott, úgy a szentgyakorlatos intézetek is csodálatos módon elszaporodtak. Az életnek sivár pusztaságában barátságos vendégfogadók ezek a házak, amelyekben a mindkét nemű hívek elkülönítve lelki táplálékot kapnak és lelkileg megerősödnek. A borzalmas világháború után, amely az emberi társadalom szerkezetét alapjaiban megingatta, a nemzetek szellemi és anyagi birtokállományán érzékeny sebeket ütött, ki tudná megszámlálni az emberek tömegeit, akik dédelgetett reményeik szertefoszlását látták, az égieket a földieknél többre becsülni megtanulták s a Szentlélek hathatós segítségével a magányban keresik a lélek igaz békéjét? Utalunk mindazokra, akiket vagy a szent és tökéletes élet szépsége megigézett, vagy az élet szörnyű csapásai megtörtek, a gondok megtéptek, vagy a világ csábításai és csalárdságai megejtettek, a naturalizmus járványos betegsége meggyötört és az érzékiség tüze megégetett s akik azután lelkigyakorlatos házakba vonulva a magánynak édes békéjét annál nagyobb gyönyörűséggel élvezték, minél súlyosabb szenvedéseken estek át s a mennyei igazságokat átélve, életüket a természetfölötti törvények szerint berendezték.
III. Szentgyakorlatok az emberek egyes osztályai számára
Mélységes örömmel és nagy hálával figyeljük a vallásos áhítatnak meginduló lendületét, amelynek elhatalmasodásában a kornak betegségei ellen a legbiztosabb gyógyszert találjuk s amennyire Rajtunk áll, a jóságos Isten kegyelmével közreműködni igyekszünk, hogy a Szentlélek Úristen sugallatára fogékonnyá vált emberi lelkekben a titokzatos isteni hívás bőséges természetfölötti gyümölcsök nélkül ne maradjon.
a) A pápai udvar számára
Először is készségesen megtesszük, amit már elődeink is megtettek. Ugyanis az Apostoli Szentszék, amely a szentgyakorlatokat szóval már gyakran ajánlotta, régi idők óta a maga tekintélyes példájával is oktatta a híveket, mert a Vatikánt többször néhány napig az elmélkedés és imádság utolsó vacsora termévé változtatta. Ezt a szokást nem csekély örömünkre és vigasztalásunkra Magunk is átvettük. S hogy a lelki örömöt és vigasztalást Magunknak és közvetlen környezetünknek – udvari népünk közös óhajának eleget téve – hathatósabban megszerezzük, a kellő intézkedést már megtettük, hogy székházunkban minden esztendőben megtartassanak a lelkigyakorlatok.
b) A püspökök részére
Jól tudjuk – Tisztelendő Testvérek –, hogy ti is mily nagyra becsülitek a szentgyakorlatokat. Részt vettetek benne pappá szenteltetéstek előtt és a püspökszentelés előtt. S papságotok élén gyakrabban is végeztek szentgyakorlatot, hogy lelketeket az örök igazságok megfontolásával megerősítsétek. Ezt az üdvösséges szokást nyilvánosan megdicsérjük. De különösen is ajánlanunk kell a keleti és nyugati egyház ama püspökeinek szokását, akik értesülésünk szerint a saját érsekük,, vagy pátriárkájuk vezetése alatt a püspöki méltóságukhoz és a belőle származó kötelességekhez szabott lelkigyakorlatra néha összejönnek. Reméljük, hogy ez a fényes példa – amennyiben a körülmények engedik –, minél több buzgó követőre talál. Talán nem is lesz túlságosan sok nehézség, ha a püspöki lelkigyakorlatokat a püspökkari tanácskozásokkal kapcsolatban rendezik, amelyeket minden egyháztartomány püspökei hivatalból megtartanak, hogy híveik lelki szükségleteiről gondoskodjanak és az időszerű kérdéseket megtárgyalják. Rövid milánói érsekségünk idején a lombard tartomány püspökeivel Magunk is elhatároztuk ezt s kormányzásunk első évében szándékunkat biztosan megvalósítottuk volna, ha az isteni Gondviselés titokzatos tervei csekélységünk felől más ként nem rendelkeznek.
c) A papság és a szerzetesek számára
Meg vagyunk győződve, hogy a papság és a szerzetesek, akik már jóval az egyházi törvény megjelenése előtt is dicséretes buzgósággal látogatták a szentgyakorlatokat, a jövőben még fokozottabb buzgósággal használják a megszentelésnek ezt a kiváló eszközét, miután a szent kánonok őket most már szigorúan kötelezik.
A világi papságot különös hangsúllyal figyelmeztetjük, hogy hűséges legyen a lelkigyakorlatok végzésében, legalább abban a mértékben, mint az egyházi törvény neki előírja;[24] s azokat a tökéletesedés szent vágyával kezdje és végezze, hogy a természetfölötti lelkiségnek azt a bőségét megszerezze, amelyre szüksége van, hogy a rábízott nyájnak lelki javát szolgálhassa és Krisztusnak sok lelket megnyerjen. Ezt az utat járták mindazok a papok, akik a lelkek üdvözítésének vágyától égve embertársaikat szentségre nevelték vagy a papnevelésben sikert értek, mint – hogy egészen új példára hivatkozzunk – Cafasso József, akit Mi avattunk boldoggá. Ez a szent férfiú mindig kiváló buzgóságot tanúsított a szentgyakorlatokban, hogy önmagában és másokban az életszentséget minél jobban ápolja és Isten terveit fölismerje. Mikor egyszer a szentgyakorlatból épen távozott, az Istentől megvilágosítva egy fiatal papnak, aki gyónója volt, megmutatta az utat, amely azt az erény hősi fokára vezette. Boldog Bosco János volt az a pap, akinek nevére nem lehet elég dicséretet mondani.
A különféle szerzetesek a kolostorokban a törvény[25] értelmében tartoznak évenkint szentgyakorlatokon részt venni s a szent magányból bizonyára az égi kegyelmek kimeríthetetlen gazdagságát hozzák magukkal, amiből azután a saját szükségletük szerint a nagyobb tökéletességet szívják és az evangéliumi tanácsok pontosabb követésére lelki erőt szereznek. Az évenkint ismétlődő szentgyakorlat a titokzatos „élet fája”,[26] táplálója az egyes szerzetesek és szerzetesházak egészséges életszentségének, amelyben tündökölnie kell minden egyes szerzetescsaládnak.
Ne gondolják a kétféle papok, hogy a szentgyakorlatokban eltöltött idő kárára van a lelkipásztori munkának. Hallgassák meg szent Bernátot, aki boldog III. Jenő pápának, egykori tanítványának, nem átallotta ezt írni: „Ha egészen mindenkié akarsz lenni, annak példájára, aki mindenkinek mindene lett, úgy dicsérem az egész emberiséget átkaroló szeretetedet, de csak akkor, ha az tényleg egészen általános. Ám miképpen volna általános, ha Te ki vagy zárva. Te is ember vagy. Tehát hogy általános és hiánytalan legyen a szereteted, öleljen Téged is magához az a kebel, amely mindenkit átölel. Egyébként mit használ Neked, ha mindenkit megnyersz, Magadat pedig elveszted? Ha már mindenkié vagy, légy a magadé is. Vigyázz, nem mondom, hogy mindig, vagy gyakran, de legalább néha önmagadnak is add magad.”[27]
d) A katolikus köztevékenység világi munkásai számára
Tisztelendő Testvérek, ugyancsak kiváló gonddal azon vagyunk, hogy a szentgyakorlatokban megművelődjenek a világi csapatai annak a katolikus köztevékenységnek, amelyet teljes erőnkkel előmozdítani és ajánlani meg nem szűnünk s soha megszűnni nem fogunk, mert hasznos, hogy úgy mondjuk – szükséges a világiak munkája a papi apostolkodás mellett. Nem is tudjuk örömünket szavakkal eléggé kifejezni, amelyet a jelentés fölött éreztünk, hogy már majdnem mindenfelé tartanak külön lelkigyakorlatokat Krisztus katonáinak békés és áldozatkész csapatai, különösen az újoncok sorai számára. Számosan végzik a szentgyakorlatot, hogy Krisztus harcainak megvívására készségesebbek .és fölkészültebbek legyenek s benne nemcsak eszközt találnak a keresztény életnek tökéletesítésére önmagukban, hanem gyakran meghallják az Istennek titokzatos hívó szavát a lelkipásztorságra, a lelkek megnyerésére, a szó szoros értelmében vett apostolkodásra. Gyönyörű hajnala a mennyei javaknak kezd pirkadni, amelyet majd a delelő nap követ, ha a szentgyakorlatok szokása szélesebben elterjed s a katolikusok, különösen a katolikus ifjúság, különféle egyesületeiben tapintatos vezetés mellett meghonosodik.[28]
e) Minden rendű emberek számára
Mivel korunkban az anyagi javak, a belőlük fakadó kellemesebb élet és bizonyos fokú jólét az ipari és egyéb munkásokhoz is jelentékenyebb mértékben eljutottak s őket magasabb életmódba emelték, az Úristen irgalmasságából és gondviselése folytán a lelkigyakorlatok kincse a hívő nép között is terjed s üdvös ellensúlyként hat, hogy az emberek a múlandó javak súlya alatt, az élet kényelmét és örömeit élvezve a materializmus tanába és erkölcseibe ne süllyedjenek. Azért az egyes országokban keletkező mozgalmat a munkás lelkigyakorlatok érdekében, különösen a Perseverantia kötelékébe tartozó egyesületekben kiváló eredményekkel megtartott munkás lelkigyakorlatokat meleg atyai jóindulattal kísérjük s azokat – Tisztelendő Testvérek – lelkipásztori buzgóságtokba és gondjaitokba ajánljuk.
IV. A lelkigyakorlatok végzésének módja
Hogy a lelkigyakorlatok megteremjék a gyümölcsöket, amelyekről szóltunk, megfelelő buzgósággal kell azokat végezni. Mert ha tisztán megszokásból, lanyhán és unatkozva végezzük, nagyon kevés vagy épen semmi lelki haszonnal sem járnak.
a) Magány és a külső gondok elpihenése
Azért mindenekelőtt szükséges, hogy a lélek a magányban gyakorolja magát, távol a mindennapi élet minden gondjától és aggodalmától, mert mint a Krisztus követésének könyve világosan tanítja, „a csendben és a nyugalomban erősödik a jámbor lélek”.[29] Noha a nagy tömegeket foglalkoztató nyilvános szentgyakorlatokat is dicsérjük, teljes lelkipásztori buzgósággal előmozdítandóknak és Isten bőséges kegyelmeivel megáldottaknak tartjuk: mégis inkább a visszavonultságban végzett úgynevezett „zárt” lelkigyakorlatokat sürgetjük, amelyek az embert jobban elszakítják a teremtményektől, a lélek szétszórt részeit összegyűjtik, hogy csak önmagának és a jó Istennek éljen, az örök igazságokról elmélkedvén.
b) Megfelelő időtartam
Azután az igazi szentgyakorlat megkívánja, hogy kellő időt szenteljünk rá. S bár személyi és tárgyi okokból az idő néhány napra is szorítható vagy egész hónapig is eltarthat, de túlságos rövidre nem fogható, ha a szentgyakorlat valódi gyümölcseit elnyerni akarjuk. Amint a gyógyhelyek is csak akkor használnak a testi egészségnek, ha bizonyos időt töltünk ott, úgy a szentgyakorlatok is csak akkor nyújtanak hathatós gyógyítást a léleknek, ha megfelelő ideig végezzük.
c) A legjobb módszert kell használni
A szentgyakorlat helyes végzése és a lelki haszon learatása szempontjából nagyon fontos a megfelelő és bölcs módszer alkalmazása.
Tapasztalati tény, hogy az egészséges katolikus aszkézis elveivel egyező szentgyakorlatos módszerek közül egyik mindig legjobban kitűnt, az Apostoli Szentszék teljes jóváhagyását ismételten elnyerte, a legjelesebb hittudósok és szentek magasztalását kiérdemelte és négy évszázadon át a szentség tömérdek gyümölcseit megtermetté: a Loyolai szent Ignác által bevezetett módszert értjük, akit a szentgyakorlatok mesterének nevezünk, akinek csodálatos könyve[30] a szentgyakorlatokról, ez a vékony, de mennyei bölcsességgel teljes könyv, amióta boldogemlékezetű elődünk, III. Pál[31] pápa ünnepiesen jóváhagyta, megdicsérte és ajánlotta, azóta – hogy saját szavainkat idézzük, amelyeket még a pápai szék elfoglalása előtt használtunk – „mindig úgy szerepelt és érvényesült, mint a legbölcsebb és általános szabálykönyve a lélekvezetésnek az erényesség és életszentség útján, mint kiapadhatatlan forrása a legtisztább és legalaposabb jámborságnak, .mint ellenállhatatlan ösztökélő és kiválóan tapasztalt buzdító az erkölcsi javulásra és a legmagasabb élettökéletesség elérésére”.[32]
Midőn pápaságunk elején úgyszólván az egész katolikus világ mindkét féle szertartású püspökeinek sürgető kérését és óhaját teljesítve „Summorum Pontificum” kezdetű körlevelünkkel 1922 júl. 25-én „Loyolai szent Ignácot a lelkigyakorlatok s a szentgyakorlatokat tartó összes intézetek, társulatok és egyesületek égi pártfogójává avattuk és nyilvánítottuk”[33], nem tettünk egyebet, mint hogy apostoli tekintélyünkkel szentesítettük, ami a lelkipásztorok és a hívek közös érzése volt, amit a fent említett III. Pál pápával együtt kiváló elődeink: VII. Sándor,[34] XIV. Benedek,[35] XIII. Leó[36] pápák a szent Ignác-féle szentgyakorlatokat magasztalva tulajdonképpen már elmondottak; amit ékes dicséretekkel, sőt ezekben a gyakorlatokban szerzett és nagyra nevelt ragyogó erényeik példájával kifejeztek mindazok, akik XIII. Leó pápa szavai szerint az utolsó négy évszázadon át „az aszkézis tanításával vagy életszentséggel legjobban kitűntek”.[37] Ugyanis a hamis miszticizmus veszedelmeitől és tévedéseitől távolálló tiszta tan ; a lelkigyakorlatok könnyű alkalmazhatósága a különféle rangú és rendű emberekhez, a kolostorokban szemlélődő életet élőkhöz épen úgy, mint a világban tevékeny emberekhez ; a részek szerves összefüggése; az átelmélkedésre szánt igazságok csodálatos és világos egymásutánja; a jól megválasztott lelki anyag, amely az embert a bűn igájának lerázása és az erkölcsi betegségek kigyomlálása után az önmegtagadás és a rossz szokások levetése[38] biztos útján az imádság és az istenszeretet legmagasabb fokára elvezeti,. . . kétségtelenül bizonyítják szent Ignác módszerének kiválóan hathatós átütő erejét és azért azt a leghangosabban ajánlják is.
d) Havonként vagy három havonként lelki magány
Végül – Tisztelendő Testvérek – a szentgyakorlatoknak Általunk földi csért gyümölcseinek megőrzése és üdvösséges emlékük fölújítása céljából jámbor szokást ajánlunk, amelyet a lelkigyakorlatok rövid megismétlésének mondhatunk, a havi vagy legalább három havonként ismétlődő elvonulást vagy magunkba szállást. Ezt a szokást – szentemlékű elődünk, X. Pius pápa szavait használva – „örömmel látjuk igen sok helyen”,[39] különösen a szerzetescsaládoknál és a buzgó világi papoknál. Kívánjuk, hogy a világiak közt is elterjedjen, mert igen nagy lelki hasznukra lesz, különösen azok közt, akik családi gondjaik és elfoglaltságuk miatt lelkigyakorlatot nem tarthatnak. A havi lélekmegújításból legalább részben kárpótolhatják magukat a lelkigyakorlat elmaradt kegyelmeiért.
BEFEJEZÉS
Tisztelendő Testvérek, ha a lelkigyakorlatokat a keresztény társadalom összes osztályai lelkiismeretesen elvégzik, akkor lelki újjászületés következik be: erősödik a jámborság, megizmosodik a vallásosság, eredményesen működik az apostolkodás s a béke jut uralomra az egyesekben és a társadalomban.
Mikor ég és föld elcsendesült és éjfél borult a világra, titkon, az emberektől távol az örök Ige emberi természetet öltvén magára, megjelent az embereknek s a légben megszólalt a mennyei himnusz: „Dicsőség a magasságban az Istennek, béke a földön a jóakaratú embereknek”.[40]
A keresztény béke éneke – Krisztus békéje Krisztus országában – a Mi apostoli szívünknek is az óhaja, amely minden erőfeszítésünk és munkánk végcélja, csodás erővel érinti a keresztény lelkeket, akik a világ zajától és hiúságaitól elvonulva mély és rejtett magányban a hit igazságait és Annak a példáját megfontolják, aki a világnak a békét hozta s azt neki örökségül hagyta: „Az én békeségemet adom nektek”.[41]
Ezt a valódi békét szívből kívánjuk nektek – Tisztelendő Testvérek – pappá szenteltetésünk ötvenedik emléknapján és közvetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus születésének kedves ünnepe előtt, amelyet a béke titkának szoktunk nevezni, magától a Békeség Fejedelmétől kérjük forró imádságban.
Ilyen érzésekkel, boldogító szilárd reménységgel nektek – Tisztelendő Testvérek – papságtoknak és híveiteknek, szóval a Mi egész kedves katolikus családunknak az Úrban apostoli áldásunkat adjuk.
Kelt Rómában, szent Péternél 1929 december 20. pápaságunk nyolcadik évében.
XI. Pius pápa



[1] Acta Apost. Sedis vol. XXI. 1929. pag. 6.
[2] Litt. Encycl. „Quod auctoritate” 1885. december 22. Acta Leonis XIII. vol. II pp. 175 ss.
[3] Exhortatio ad clerum catholicum: „Haerent animo” 1908. augusztus 8. (Acta Sanctae Sedis vol. XLI. pp. 555–577.)
[4] S. Greg. M., Pastor., L. 3., adm. 15. (Migne, P. L. tom. 77. col. 73.)
[5] S. Eucher, De laud. eremi, 37. (Migne, P. L. tom. 50, col. 709.)
[6] Lactant., De falsa relig., L. 1, c. 1. (Migne, P. L. tom. 6. col. 118.)
[7] S. Basil. M., De laude solitariae vitae, initio. (Opera omnia, Venetiis 1751, tom. 2, pag. 379.)
[8] Bölcs 4,12
[9] Jn. 14,6
[10] Rom 13,14
[11] Ef 4,13
[12] Gal 2,20
[13] Kol 2,7
[14] Fil 4,7
[15] Jn 4,35
[16] Mk 6,31
[17] ApCsel 1,14
[18] S. Franc. Sal., Traité de l’Amour de Dieu, L. 12, c. 8.
[19] S. Hieronym., Ep. 148 ad Celant. 24. (Migne, P. L., tom. 22, col. 1216.)
[20] S. Petr. Chrysol. serm. 12. (Migne, P. L., tom. 52, col. 186.)
[21] S. Leo Magn., serm. 19. (Migne, P. L., tom. 54, col. 186.)
[22] S. Alf. M. de Liguori, „Lettera sul’utilità degli Esercizi in Solitudine”: Opere ascet. (Marietti, 1847) vol. 3. pag. 616.
[23] Const. Apost. „Summorum Pontificum” 25. Jul. 1922. Acta Apost. Sedis vol. XIV. 1922. pag. 421.
[24] Cod. Jur. Can., can. 126.
[25] Cod. Jur. Can., can. 595. §. 1.
[26] Gen 2,9
[27] S. Bern., De consider., L. 1, c. 5. (Migne, P. L., tom. 182, col. 734.)
[28] V. ö. „Ordine del giorno di Mons. Radini-Tedeschi” az 1895. olasz kat. nagygyűlésen
[29] Krisztus követése, I. k. 206. fej.
[30] Brev. Rom. Szent Ignác ünnepén, júl. 31. 4. lect.
[31] Litt. Apost. „Pastoralis officii” júl. 31. 1548.
[32] S. Carlo e gli Esercizi spirituali di S. Ignazio, in „S. Carlo Borromeo nel terzo centenario della Ganonizzazione” N. 23, Settembre 1910. pag. 488.
[33] Const. Apost. „Summorum Pontificum” 1922. júl. 25. Acta Apost. Sedis, vol. XIV. (1922) pag. 1922.
[34] Litt. Apost. „Cum sieut” 1647. okt. 12.
[35] Litt. Apost. „Quantum secessus” 1753 márc. 20. Litt. Apost. „Dedimus sane” 1753 május 16.
[36] Epist. „Ignatianae commentationes” 1900 febr. 8. Acta Leonis XIII. vol. VII. pag. 373.
[37] U. o.
[38] Epist. Apost. Pii PP. XI. „Nuos avons appris” 1929 márc. 28. ad. Card. Dubois.
[39] Exhort. ad Cler. Cath. „Haerent animo” 1908 aug. 4. Acta Sanctae Sedis, vol. XLI., pag. 575.
[40] Lk 2,14
[41] Jn 14,27

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése