XI. Pius Miserentissimus Redemptor

Miserentissimus Redemptor 

 XI. Pius pápa

 az Úr Jézus szentséges Szívét mindenki részéről megillető engesztelésről a római szentszékkel közösségben élő pátriárkákhoz, prímásokhoz, érsekekhez, püspökökhöz és más rendes joghatóságú főpapokhoz Tisztelendő Testvérek!  Üdvöt és apostoli áldást. 

1. Miután végtelen irgalmasságú Megváltónk az emberi nemnek az üdvösséget a keresztfán megszerezte, a világról az Atyához menetele előtt aggódó apostolainak és tanítványainak megvigasztalására azt mondotta: „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig. (Mt 28,20 ) Ez az édes szó minden remény és biztonság forrása. S ez a szó, Tisztelendő Testvérek, önkéntelenül is eszünkbe jut, valahányszor innen, erről a magas kilátóról a sok bajban és nyomorúságban szenvedő emberi társadalmon, különösen a szünet nélkül támadott és ármánykodással körülhálózott egyházon széttekintünk. Mert amint ez az isteni ígéret az apostoloknak kezdetben levert lelkét fölemelte s az evangéliumi igazság magvainak az egész világon elhintésére buzdította és tüzelte: úgy később az egyházat is a pokol kapui ellen győzelemre nevelte. Az Úr Jézus Krisztus minden időben együtt volt egyházával, de hathatósabb segítséggel és oltalommal különösen akkor állott egyháza mellett, mikor azt nagyobb veszedelmek és megpróbáltatások érték s mindig a helyzetnek és az időnek megfelelő támogatást nyújtott azzal az isteni bölcsességgel, „amely elér végtől-végig és mindent kellemesen elrendez”. ( Bölcs 8,1) Sőt a legújabb időben sem rövidült meg az Úr keze. ( Iz 59,1 ) Kiváltképpen mikor föllépett és eléggé széles körben elterjedt az a tévedés, amely miatt már attól kellett tartani, hogy az Isten szeretetétől és a hozzávaló bizalomtól elijesztett emberek számára a keresztény élet forrásai kiapadnak. Épen ezért, Tisztelendő Testvérek, most arról akarunk veletek szólani, amiről a szeretettől égő Úr Jézus panaszkodott, mikor Alacoque Margitnak megjelent, s amit saját kinyilatkoztatása szerint az emberektől az ő lelki javukra elvár és akar. – Mert egyes hívek talán még nem tudják vagy mások nem törődnek vele – tudniillik a méltó elégtételadásnak kötelességéről, amellyel az Úr Jézus szerető Szívének tartozunk, még pedig azzal a szándékkal, hogy ki-ki közületek az ő nyáját arra buzgón megtanítsa, és annak végrehajtására buzdítsa, amit mondani fogunk.

2. A Megváltó végtelen irgalmasságának egyéb bizonyságai között különösen kitűnik, hogy a keresztény hívek szeretetének megfogyatkozásának idején maga az isteni szeretet mutatkozott be, mint különös tiszteletnek tárgya s jóságának gazdagsága bőségesen kitárult ama vallásos gyakorlat folytán, amelyben az Úr Jézus szentséges Szívét tiszteljük, „akiben a bölcsesség és tudomány minden kincsei rejlenek”. (Kol 2,3) Amint a Noé bárkájából kilépő emberi nem előtt a Jóisten a barátság szövetségének jelét fölragyogtatta – a felhőkben feltűnő szivárványt (Ter 9,14 ) –, úgy az újkor zavaros idejében, mikor a legfortélyosabb eretnekség, a janzenista tévely, az isteni szeretetnek és jámborságnak ellensége, azt prédikálta, hogy az Istent nem mint Atyát kell szeretni, hanem mint engesztelhetetlen Bírót kell félni, a jóságos Jézus szentséges Szívét, mint a béke és szeretetnek zászlaját, magasan meglobogtatta a nemzetek előtt s a küzdelemben a biztos győzedelmet előre jelezte. Boldog emlékű elődünk XIII. Leó pápa Jézus szentséges Szíve tiszteletének korszerűségét fölismerve, Annum Sacrum kezdetű körlevelében igen találóan mondja: „Mikor az egyház az ő első korszakában a császárok igája alatt nyögött, a fiatal császárnak a magasban megjelent kereszt volt előjele és okozója a győzelemnek, amely nyomban bekövetkezett. S íme most más kedvező és isteni jel tűnik föl szemünk előtt: az Úr Jézus szentséges Szíve, tűzlángok közt sugárzó fényözönben, fölötte a kereszttel. Beléje kell helyezni minden reménységet. Tőle kell kérni és várni az emberek üdvösségét.” Valóban úgy van, Tisztelendő Testvérek! Mert eme szerencsés jelben és az annak folytán kialakult ájtatosságban ugyebár benne foglaltatik a vallásnak egész lényege és a tökéletes életre vezérlő elv, amely az Úr Krisztus alapos megismerésére gyorsan elvezeti az elméket, az Úrnak nagyobb szeretetére és tökéletesebb utánzására hathatósan indítja a lelkeket? Senkise csodálkozzék tehát, hogy elődeink ezt a bevált ájtatosságot állandóan védték a rágalmazók minden nyelveskedése ellen, a leghangosabb dicséretekkel elhalmozták és nagy buzgalommal előmozdították, amint az idők és a körülmények javasolták. A Szentlélek Úristen sugalmazására történt, hogy a hívek jámbor áhítata az Úr Jézus Szíve iránt napról napra fokozódott. Lassan jámbor társulatok alakultak az isteni Szív tiszteletének előmozdítására, majd kialakult a szokás, minden hónap első péntekjén az Úr Jézus kívánsága szerint a szentáldozáshoz járulni, amely szokás ma már egészen általános.

De a szentséges Szív tiszteletéhez tartozó áhítatgyakorlatok között kiválóan kitűnik és különös említésre méltó az a fölajánlás, amellyel önmagunkat és mindenünket az Úr Jézus isteni Szívének szenteljük s egyben elismerjük, hogy mindent az örök isteni szeretetnek köszönhetünk. Hogy ezt az ájtatosságot az isteni Megváltó mennyire kívánja az emberektől – nem annyira isteni jogánál fogva, mint inkább irántunk való szeretetéből – arra isteni Szívének szűztiszta tanítványát, Margit Máriát tanította, aki azt a lelki atyjával, de la Colombiere Kolossal együtt először gyakorolta. Követték őt idők folyamán egyes emberek, családok és magántársulatok, végül hatóságok, községek és országok. Az elmúlt században és a mostaniban istentelen emberek mesterkedése folytán odáig jutottunk, hogy az Úr Krisztus uralmát elvetették, az egyház ellen nyílt harcot indítottak, az isteni és a természetes joggal ellenkező törvényeket és néphatározatokat hoztak, sőt országgyűlésekben hangoztatták: „Nem akarjuk, hogy ez rajtunk uralkodjék.” ( Luk 19,14)  Viszont az említett fölajánlásból mint az emberiség egységes hangja kitört és erőteljes ellenszólamként hallatszott az isteni Szív tisztelőinek hangja az Úr Jézus dicsőségének védelmére és jogainak érvényesítésére: „Uralkodnia kell neki” (1Kor 15,25 ) , és „Jöjjön el a Te országod”. S megtörtént végül az az örvendetes esemény, hogy az egész emberi nemet, amely a természet jogánál fogva jogos tulajdona Krisztusnak, akiben egyedül újulnak meg mindenek,( Ef 1,10) az évszázadnak elején boldogemlékű elődünk, XIII. Leó pápa, a keresztény világ lelkesedése között fölajánlotta az isteni Szívnek.

Később ezt az örvendetes és szerencsés kikezdést, mint Quas primas kezdetű körlevelünkben mondtuk, a jó Isten kegyelméből Mi Magunk tovább fejlesztettük és betetőztük, midőn a püspökök és a hívek sokszor hangoztatott kívánságára és óhajára Krisztusnak, a mindenség királyának, az egész keresztény világban megülendő ünnepét elrendeltük. S midőn ezt tettük, nemcsak kellőleg megvilágítottuk Krisztusnak legfőbb uralmát a mindenség fölött, az emberi társadalom, a család és az egyes emberek fölött, hanem már előre élveztük annak a boldog napnak örömeit, amelyen az egész világ önként és szívesen engedelmeskedik a Krisztus király szelíd uralmának. Ugyanazért akkor egyben meghagytuk, hogy az elrendelt új ünnep alkalmával a Jézus Szívének való fölajánlás évenként megújíttasson, hogy annak gyümölcseit biztosabban és bővebben elnyerjük és az összes nemzeteket a királyok Királyának, az uralkodók Urának szívében keresztény szeretettel és béke kötelékével egybekapcsoljuk.

Hanem az eddigi összes ájtatosságokhoz, különösen az annyira üdvösséges fölajánláshoz, amely a Krisztus király ünnepének elrendelése által mintegy megerősítést nyert, még egy másik ájtatosságnak kell járulnia, amelyről veletek, Tisztelendő Testvérek, most valamivel bővebben óhajtunk szólani, tudniillik az Úr Jézus szentséges Szívének nyújtandó méltó elégtétel, vagy amint még mondják, jóvátétel ájtatosságának.

Mert hogyha a fölajánlásban az első és legfőbb követelmény, hogy a Teremtő szeretetének a teremtmény szeretete viszonzásul szolgáljon, akkor önként jelentkezik a követelmény, hogy az örök szeretetnek, ha azt vagy feledékenységből elhanyagoltuk, vagy sértéssel megbántottuk, valamiképpen elégtételt adjunk az elkövetett igazságtalanságokért. Ezt a kötelességet általában jóvátételnek nevezzük. Bár mindkét ájtatosságra azonos okokból vagyunk kötelesek, mégis az elégtételadással vagy kiengeszteléssel az igazságosságnak és a szeretetnek hathatósabb címén is tartozunk. Az igazságosságnál fogva azért, hogy a bűneinkkel az Istenen ejtett sérelmet kiengeszteljük és a megsértett rend a bűnbánat által helyreálljon. A szeretet címén pedig azért, hogy a szenvedő és gyalázatunkkal tetézett Krisztussal együtt szenvedjünk s neki gyarlóságunk mértéke szerint legalább valami vigasztalást nyújtsunk. Mivel ugyanis valamennyien bűnösök vagyunk és számtalan a vétkünk, az Istennek nemcsak azzal a tisztelettel tartozunk, amellyel Ő szent fölségét köteles hódolattal imádjuk, vagy az Ő legfőbb hatalmát könyörögve elismerjük, vagy az Ő végtelen bőkezűségét hálaadással dicsérjük; hanem azon felül az igazságosan megtorló Istennek eleget is kell tennünk számtalan vétkünkért, bántalmunkért és hanyagságunkért. Tehát a fölajánláshoz, amellyel magunkat Istennek átadjuk és azzal a szentséggel és tartóssággal, amely az Angyali Doktor tanítása szerint a szenteléssel jár, Istennek szenteltek leszünk, még hozzá kell járulnia az engesztelésnek, hogy általa a bűnök teljesen eltöröltessenek s így az igazságos és szent Isten vissza ne vessen minket, mint méltatlanokat és vakmerőket, s a mi áldozatunkat látatlanul el ne utasítsa, hanem szívesen fogadja.

 Az elégtétel kötelessége ráháramlik az egész emberi nemre, mert, amint a keresztény hit tanítja, Ádám vétke után az eredeti bűn által megfertőzött, a bűnös hajlamoknak alávetett és szánandóan megromlott egész emberiség az örök kárhozatra volt szánva. Ezt korunknak büszke bölcsei, Pelagius régi tévedését követve, tagadják ugyan és az emberi természetnek veleszületett jóságát hangoztatják, amely saját erejéből folyton jobban kifejlődik. De az emberi büszkeségnek ezt a hamis találmányát elveti az apostol, arra intvén minket, „hogy a természet szerint a halál fiai valánk” 8Ef 2,3).

 A közös engesztelésnek kötelességét az emberek kezdettől fogva valóban elismerték és természetes hajlamból kifolyólag Istent nyilvános áldozatokkal engesztelték. De teremtett emberi erő a bűnök kiengesztelésére nem volt elégséges, ha az emberi természet megváltására az Isten fia nem vállalkozott volna. Ezt maga az emberiség Megváltója kinyilatkoztatta a Zsoltáros szavával: „Áldozatot és ajándékot nem akartál, testet pedig alkottál nekem. Az égő- és bűnáldozatokat nem kedvelted. Akkor mondám, íme jövök.” (Zsid 10,5-7 )

És tényleg „a mi betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta, megsebesíttetett a mi gonoszságainkért” (Iz 53,4-5) és „a mi bűneinket maga hordozta testében a fán” (1Pét 2,24) „eltörölvén az ellenünk szóló végzés kéziratát, mely ellenünk bizonyított, és elvévén azt fölszegezé a keresztre” 8Kol 2,14), hogy a „bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk”. (1Pét 2,24) Noha Krisztus megváltásának bőséges gyümölcse minden bűnünket megbocsátotta (Kol 2,13) mégis az isteni bölcsesség csodálatos rendelkezése folytán, amely szerint testünkben kell betöltenünk a Krisztus szenvedéseinek mintegy elmaradott részét az Ő testéért, mi az anyaszentegyház (Kol 1,24) mi emberek ahhoz az imádáshoz és elégtételhez, amelyet Krisztus a bűnösök nevében Istennek megadott, hozzácsatolhatjuk a mi imádásunkat és elégtételünket is, sőt erre kötelesek is vagyunk. De sohase feledjük, hogy az engesztelésnek minden hatályossága egyedül Krisztus véres áldozatából származik, amely vérontás nélkül szüntelenül megújul a mi oltárainkon. „Hiszen egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz most az áldozat bemutatója a papok közvetítésével, mint aki akkor önmagát föláldozta, csak az áldozat módja különböző.”(Conc. Trid. Ses. XXII.c. 2.)

 Tehát az oltár szentséges áldozatával kapcsolatban kell a papoknak és a híveknek önmagukat fölajánlani, hogy ők is valósággal föláldoztassanak „élő, szent és Istennek tetsző áldozatul” ( Róm 12,1). Sőt szent Ciprián habozás nélkül állítja: „Az Úrnak áldozata nem jár a kellő megszentelődéssel, ha saját magunk fölajánlása és föláldozása nem felel meg a szenvedésnek.” Amiért is int minket az apostol, hogy „a mi testünkön mindenkor velünk hordozzuk Jézus sanyargatását” (2Kor 4,10), és Krisztussal eltemetve és együvé oltva az ő halálának hasonlatossága szerint (Róm 6,5) testünket nemcsak megfeszítsük a vétkekkel és  kívánságokkal együtt  „eltávoztatván evilági kívánság romlottságát” (2Pét 1,4 ) hanem Jézus élete kinyilváníttasson a mi testeinken és az Ő örök papságának részeseivé levén „ajándékokat és áldozatokat mutassunk be a bűnökért”. ( Zsid 5,1 ) S eme titokzatos papságban, az elégtételadás és áldozás tisztjében nemcsak azok részesek, akiket Krisztus Jézus, a mi főpásztorunk szolgáiként használ, hogy Istennek a tiszta áldozatot napkelettől-napnyugatig, minden helyen bemutassák, hanem az összes hívek is, akiket az apostol-fejedelem joggal nevez „választott nemzetségnek, Királyi papságnak”. (1Pét 2,9)  Ők is tartoznak úgy önmagukért, mint az egész népért áldozni a bűnökért, (25 Zsid 5,3) csak úgy, mint minden pap és főpap, ki az emberek közül választtatik, és az emberekért rendeltetik Isten előtti ügyeikben. (Zsid 5,1 26)

 Minél tökéletesebben megfelel a magunk fölajánlása és föláldozása Krisztus áldozatának, azaz minél jobban föláldozzuk az önszeretetet és vágyainkat s testünket megfeszítjük azzal a titokzatos keresztre feszítéssel, amelyről az apostol beszél, a könyörgésnek és engesztelésnek annál bővebb gyümölcseit nyerjük el a magunk számára. Csodálatos a viszony az összes hívek és Krisztus közt, olyan mint a fej és a test többi tagjai közt, s amilyen a szentek titokzatos egyességében rejlik, amelyet a katolikus hit vall. Úgy az egyes emberek, mint a népek, nemcsak egymáshoz kapcsolódnak, hanem azzal is összefüggnek, „aki a fő, Krisztus, kitől az egész test összeköttetvén és egybefoglaltatván minden íznek szerkezete által, a test növekedését szerzi, maga épülésére a szeretet által”. (Ef 4,15-16)  Ezt maga a közvetítő az Isten és az emberek közt, az Úr Jézus Krisztus, halála előtt az Atyától kérte: „Én őbennük és Te Énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek.” ( Jn 17,23  )  Amint tehát a Krisztussal egyesülést kifejezi és megerősíti a fölajánlás, úgy az engesztelés ugyanazt az egyesülést először a bűnök eltörlésével megkezdi, azután a Krisztus szenvedéseiben részesedéssel tökéletesíti, végül a testvérekért áldozatot bemutatva betetőzi.

Az irgalmas Jézusnak az volt a szándéka, mikor szívét nekünk megmutatta, amely a szenvedés jeleit viseli s a szeretet lángjaitól lobog, hogy egyrészt a bűn végtelen gonoszságát megismerjük, másrészt a Megváltó végtelen szeretetét csodálva, a bűnt minél jobban utáljuk s a szeretetet minél melegebben viszonozzuk. Az engesztelésnek vagy jóvátételnek szelleme mindig az első és legfőbb eleme volt az Úr Jézus szentséges Szíve tiszteletének és semmi sem egyezik annyira annak eredetével, természetével, hatásával, az ájtatosságnak különleges szokásaival, amint bizonyítja a történelem, a gyakorlat, a szent liturgia és a római pápák okmányai. Midőn Krisztus szent Margit Máriának megjelent, végtelen szeretetét hangsúlyozta, s mint bánatos ember a hálátlan emberek részéről őt ért bántalmak miatt a következő szavakkal panaszkodott, amelyek vajha mélyen bevésődnének minden jó lélekbe s soha feledésbe ne mennének: „Íme a szív, mely annyira szerette az embereket s őket elhalmozta minden jótéteménnyel, de végtelen szeretetéért cserébe nem talált hálát, hanem ellenkezőleg, feledést, közömbösséget és bántalmakat tapasztalt néha még azok részéről is, kiket hozzá a különös szeretetnek kötelessége hivatásszerűen is fűzné.” Ezeknek a bűnöknek engesztelésére sok egyebek között, mint neki különösen kedveseket, a következőket ajánlotta: hogy a hívek az engesztelés szándékával a szentáldozáshoz járuljanak, amelyet engesztelő szentáldozásnak neveznek; engesztelő könyörgéseket és imádságokat mondjanak egy teljes órán át, amely ájtatosság igen találóan szentóra néven ismeretes. Ezeket az ájtatosságokat az egyház nemcsak jóváhagyta, hanem bőséges lelki kegyelmekkel is gazdagította. Ámde mindezek az engesztelő szertartások vajon micsoda vigasztalást nyújthatnak a mennyekben boldogan uralkodó Krisztusnak? „Mutass egy szerető lelket – s az megérti, amit mondok”, szent Ágoston eme szavaival felelünk rá  ( In Joann. Ev. tract. XXVI. 4 ), amelyek ide kitűnően illenek.

Mert ha az Istent szerető lélek a múltba tekint, elmélkedve látja és nézi Krisztust, amint az emberekért szenved, gyötrődik, a legiszonyúbb fájdalmakat viseli, „érettünk emberekért és a mi üdvösségünkért” a szomorúság, aggódás és szégyen terhe alatt összeroskad, sőt „bűneinkért megroncsolva” minket sebeinek kékségével meggyógyít. S a jámbor lelkek méltán szemlélik őt így, mert az embereknek bármely időben elkövetett vétségei és bűnei egyaránt okozói (Iz 53,5) voltak, hogy az Isten Fia a halálba ment, s – amennyiben rajtuk áll – most is a halált hoznák Krisztusra ugyanazokkal a fájdalmakkal és szenvedésekkel együtt, mert minden egyes bűn valamiképpen megújítja Krisztus szenvedését „újra megfeszítvén az Isten Fiát és csúfot űzvén belőle” (Zsid 6,6 ). Ha pedig Krisztus lelke a mi jövendő és előrelátott bűneinkért is szomorú lett egészen a halálig, úgy bizonyos, hogy már akkor valamiféle vigasztalást merített az általunk nyújtandó és szintén előrelátott elégtételből, mikor megjelent neki egy angyal a mennyből (Lk 22,43), hogy az undortól és aggódástól vonagló szívét megvigasztalja. Sőt az Úr Jézus szentséges szívét, amelyet a hálátlan emberek bűnei szünet nélkül bántanak, most is megvigasztalhatjuk titokzatos módon ugyan, de valósággal. Hiszen – amint a szent szertartás szövegében is olvassuk – Krisztus maga panaszkodik a zsoltáros szájából, hogy barátai elhagyják: „Szidalmat és ínséget vár szívem. És vártam, ki szánakozzék és nem volt; és ki megvigasztaljon és nem találtam.” (Zsolt 68,21) További bizonyíték rá, hogy Krisztus engesztelő szenvedése megújul, valamiképpen folytatódik és befejeződik az ő titokzatos testén, amely az egyház. Mert – hogy újra szent Ágoston szavaival éljünk: „Krisztus mindent megszenvedett, amit szenvednie kellett; semmi sem hiányzik a szenvedés mértékéből. Tehát befejeződött a szenvedés. De csak a fejben. Fennmaradt még a szenvedés a testben.” Amit különben Krisztus maga is kinyilatkoztatni méltóztatott, mikor az Úr tanítványai ellen még fenyegetésekkel és öldökléssel dúló-fúló (ApCsel 9,1) Saulhoz így szólt: „Én vagyok Jézus, kit te üldözesz.”( ApCsel 9,5)  Ezzel világosan jelezte, hogy az egyház ellen folyó üldözések az egyháznak isteni Fejét is támadják és bántalmazzák.

Azért a titokzatos testében most is szenvedő Krisztus méltán és joggal elvárja tőlünk, hogy az engesztelésben társai legyünk, amit különben a hozzávaló viszonyunk is megkövetel, mert „Krisztus teste vagyunk és tagból való tagok”(1Kor 12,27), s azért amit a fej szenved, azt a tagoknak is vele együtt kell szenvedniük. (1Kor 12,26) Hogy pedig az engesztelés vagy jóvátétel éppen a jelen korban mennyire sürgetően szükséges, azt mindenki beláthatja, aki szemügyre veszi ezt a „gonoszban fetrengő világot”.(1Jn 5,19) Mindenünnen fölhatol hozzánk a panaszos népek jaja, akiknek királyai és kormányai fölálltak és egybegyűltek az Úr ellen és az ő egyháza ellen. (Zsolt 2,2)

 Egyes országokban az isteni és emberi jogokat egyaránt eltiporják. Templomokat ledöntenek és elpusztítanak, szerzeteseket és szerzetesnőket házaikból kiüldöznek, gyalázattal, kegyetlen erőszakkal, éheztetéssel és börtönnel sújtanak; ifjak és leányok seregeit az anyaszentegyház kebeléről elszakítják, Krisztus megtagadására és káromlására, valamint a fajtalanság ocsmány bűnére biztatják; az egész keresztény nép megfélemlítve és szétszórva, a hithagyás vagy a szörnyű halál állandó veszedelmében forog. Mindez annyira szomorú, mintha már előre jelezné a „szenvedések kezdetét”, amelyeket majd ránk hoz „a bűn embere, ki fölemelkedik minden fölött, mi Istennek mondatik vagy tiszteltetik” (2Tesz 2,4 7).

De még szomorúbb, Tisztelendő Testvérek, hogy az ártatlan Bárány vérétől a keresztségben megtisztult és a kegyelemmel fölékesített hívek közt is nagy tömegek vannak minden társadalmi osztályból, akik a vallásban hihetetlenül tudatlanok és hamis tanoktól fertőzöttek, bűnökben az Atya házától távol töltik életüket, amelyet az igaz hit fénye meg nem világít, az örök boldogság reménye nem üdít, a szeretet melege nem táplál s nem ápol, úgy hogy a sötétségben és a halál árnyékában ülnek. Azután a hívek közt elhatalmasodik az egyházi fegyelemmel és ősi hagyományokkal nem-törődés, amelyeken pedig az egész keresztény élet alapszik, a család élete eligazodik és a házasság szentsége megóvatik. A gyermekek nevelését vagy teljesen elhanyagolják, vagy túlzó kényeztetéssel elrontják, sőt az egyháztól elveszik a keresztény ifjúság nevelésének lehetőségét.

Siralmasan feledésbe megy a keresztény szemérem az életmódban és öltözködésben, különösen a női öltözködésben. Vad hajsza folyik a mulandó dolgok után, mértéktelenül lesik a polgári érdeket és keresik a népszerűséget, a törvényes tekintélyt elvetik és Isten igéjét megvetik, ami által a hit elgyöngül, sőt végső veszedelembe kerül. S ráadásul mindezekhez a bajokhoz járul mindazoknak gyávasága vagy közömbössége, akik az alvó és menekülő tanítványok mintájára, gyönge hittel szánandóan elhagyják a szomorúságtól roskadozó és a sátán csatlósaitól körülzárt Krisztust, valamint azoknak hűtlensége, akik az áruló Júdás példájára vakmerően és szentségtörően áldoznak vagy éppen az ellenséghez átpártolnak. Így önkéntelenül is kísért a gondolat, hogy már közeledik az idő, amelyről az Úr jósolta: „Mivelhogy elterjed a gonoszság, soknak meghűl a szeretete.” (Mt 24,12) Ha a jámbor hívek mindezeket eszükben forgatják, nem mulaszthatják el, hogy a szenvedő Krisztus lángoló szeretetétől fölgyullasztva, fokozott buzgósággal kiengeszteljék saját és mások bűneit, az elmaradt tiszteletért Krisztusnak kárpótlást nyújtsanak és a hívek örök üdvösségét előmozdítsák. Bizonyos címen korunkra alkalmazhatjuk az apostol szavait: „Ahol eláradott a bűn, túláradóbb lett a kegyelem” (Rom 5,20 8), mert amint megnövekedett az emberek gonoszsága, úgy viszont a Szentlélek Úristen fuvallatára megszaporodott a mindkét nemű hívek száma, akik készséges lélekkel igyekeznek az isteni Szívnek a számtalan bántalomért elégtételt adni, sőt önmagukat Krisztusnak áldozatul fölajánlani. Mert ha valaki az eddig mondottakat szeretettel megfontolja és mélyen a szívébe vési, lehetetlen, hogy ne csak irtózzék minden bűntől, mint a legfőbb rossztól és a bűnt kerülje, hanem önmagát Isten akaratának teljesen át ne engedje és az isteni Fölség megtépett tiszteletét állandó imádsággal, önként vállalt vezekléssel és a ráhulló csapások türelmes elviselésével, végül egész életének az engesztelés szellemében eltöltésével kipótolni ne törekedjék.

Ebből a szellemből sarjadtak a férfi- és női szerzetescsaládok, amelyek lelkes szolgálattal nappal és éjjel annak az angyalnak szerepét vállalják, aki az Úr Jézust a Gethsemane-kertben megvigasztalta; az apostoli szentszék által jóváhagyott és lelki kegyelmekkel megáldott jámbor társulatok, amelyek ugyancsak az engesztelést tették föladatukká, amelyet vallásos és erénygyakorlatokkal töltenek be; s végül, hogy mást ne említsünk, a megsértett isteni Fölség kárpótlására meghonosított nyilvános megkérlelések és ünnepélyes jóvátételi ájtatosságok, amelyeket nemcsak egyes hívek, hanem egész plébániák, egyházmegyék és városok végeznek. Tisztelendő Testvérek! Valamint az Úr Jézus szentséges Szívének való fölajánlás szertartása szerény kezdetből kiindulva, azután szélesebb körben elterjedve, végül a megfelelő tekintélyt a Mi megerősítésünktől nyerte, úgy az engesztelésnek vagy a jámbor jóvátételnek szokását is, amelyet már régen szentül bevezettek és szentül elterjesztettek, hasonlóképen a Mi apostoli tekintélyünkkel akarjuk megerősíteni és az egész katolikus világban megszilárdulását és minél ünnepélyesebb megülését biztosítani.

 Ugyanazért határozzuk és rendeljük, hogy minden évben az Úr Jézus szentséges Szívének ünnepén, amelyet ez alkalommal oktávás első osztályú duplex ünnep rangjára emelünk, a világ összes templomaiban, a jelen körlevelünkhöz csatolt minta szerint, azonos szövegű megkérlelő vagy engesztelő imádságot intézzenek ünnepélyes formák közt az isteni Megváltó szerető Szívéhez, hogy vele bűneinket megsirassuk és Krisztusnak, a legfőbb Királynak és a szeretet Urának megsértett jogait jóvátegyük. Bizton reméljük, Tisztelendő Testvérek, hogy az így szentül fölújított és az egész egyházban kötelezőleg előírt ájtatosságból számos és kiváló jó származik nemcsak az egyes emberekre, hanem az egyházra, a társadalomra és a családra is. Hiszen maga a Megváltó ígérte szent Margitnak, hogy mindazokat, akik szentséges Szívét ilyen tisztelettel illetik, az égi kegyelmek bőségével elhalmozza.  Így a bűnösök majd „meglátván, kit általvertenek” (Jn 19,37), megindulva az egész egyháznak sóhajain és könnyein, megbánják a legfőbb Királyon ejtett sérelmeket és „szívükbe szállnak” ( Iz 46,8 ) , hogy bűneikben meg ne átalkodjanak, s amikor meglátják majd „eljönni az ég felhőiben”(45 Mt 26,64)  Öt, akit általvertek, későn és haszontalanul ne sírjanak Őmiatta. (Jel 1,7)  Viszont „az igazak legyenek igazabbak és a szentek szentebbek” (Jel 22,11) , és megújult buzgalommal ajánlják magukat az isteni Király szolgálatába, akit most annyi megvetés, támadás és gyalázat közt látnak; kiváltképpen pedig a lelkek örök üdvének vágyától fognak égni a jó hívek, midőn az isteni Bárány siralmának átélését megszokták: „Mi haszna az én véremnek?” (Zsolt 29,10), és egyben megtanulták azt az örömöt, amelyet az Úr Jézus szentséges Szíve érez „egy megtérő bűnösön”. (Lk 15,10) 

De leginkább is azt óhajtjuk és reméljük, hogy az isteni igazságosság, amely tíz igaz miatt is megbocsájtott volna a szodomaiaknak, annál inkább megkönyörül az egész emberi nemen, ha a hívek egész egyeteme, Krisztussal, a közvetítővel és fejjel együtt, őt minden helyen megkérleli, segítségül hívja és megengeszteli. Tekintse kegyes arccal ezt az óhajunkat és rendeletünket a jóságos Istenanya, aki nekünk Jézust, a Megváltót szülte, nevelte és a kereszt alatt áldozatul fölajánlotta, s aki Krisztussal titokzatos kapcsolata révén s ennek kiváltságos kegyelme folytán szintén Engesztelő volt s a jámbor szokás szerint így is neveztetik. Bízva az ő közbenjárásában Krisztusnál, aki az egyetlen „közvetítő Isten és emberek között” (Tim 2,5 9), de maga mellé állította anyját, mint a bűnösök oltalmát, a kegyelem sáfárát és közvetítőjét, a mennyei kegyelmek zálogául és atyai jóindulatunk tanúságául apostoli áldásunkat szeretettel adjuk rátok, Tisztelendő Testvérek és a gondjaitokra bízott nyájra.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1928. május 8-án, pápaságunk hetedik évében. 

 XI. PIUS PÁPA 

XI. Pius Mit brennender Sorge kezdetű enciklikája

XI. Pius Enciklikája  „Égető aggodalommal..”

 („Mit brennender Sorge...”)

Tiszteletreméltó Testvéreim!

Üdvözöllek Bennetek és Apostoli Áldásom Rátok!

1.

Égető   aggodalommal   és   fokozódó   megütközéssel     figyeljük   egy   jó   ideje   az   Egyház kálváriáját, a lélekben és tettben hűséges, hitüket megvallók növekvő szorongattatását egy olyan országban és népében, melynek Szent Bonifác egykoron Krisztus   fényességét és boldogságüzenetét, Isten Birodalmát hozta el.

2.

Aggodalmunk   nem   csökkentette   az   sem,   amiről   a   tiszteletreméltó   püspökségek betegágyunknál látogatást tett képviselői az igazságnak és kötelességüknek megfelelően beszámoltak.   Híveik hitükért folytatott   harcának minden vigasztaló és felemelő volta,

népük és hazájuk iránt érzett szeretetük, a kiegyensúlyozott ítéletre való törekvés mellet sem hunyhatnak   szemet   a   végtelenül   nagy   ridegség   és   rossz   felett.     Miután   megismertük helyzetértékelésüket csak a szívből jövő köszönettel, a szeretet apostolával fordulhatunk Isten felé: „ Nincs nagyobb öröm annál,  mint amikor azt hallom: gyermekeim az Igazság útját járják”

2

Felelősségteljes apostoli hivatalunkhoz illő nyíltság  és  az  az elhatározás, hogy számotokra és az egész keresztény világ számára   a valóságot teljes súlyosságával megmutassam, egyben megköveteli tőlünk azt is, hogy, hogy megemlítsük: nincs nagyobb gond, s keservesebb pásztori kín annál, amikor azt halljuk: sokan elhagyják az Igazság útját.

3.

Tiszteletreméltó   testvérek,   amikor   1933   nyarán   a   Birodalmi   kormány   által  javasolt konkordátum   tárgyalások   fonalát   felvettük,   mely   egy   többéves   korábbi   tervezethez kapcsolódott, s mely mindannyitok teljes megelégedésére  ünnepélyes megegyezéssel került lezárásra,   bennünket   a   németországi   egyházi   üdvmisszió   és   reábizottak   lelki   üdvének szabadsága iránti   köteles aggodalom vezetett, egyúttal   azonban az az őszinte kívánság, hogy német nép békés továbbfejlődéséhez és boldogulásához jelentősen hozzájáruljak.

4.

Számos súlyos megfontolás ellenére ezért akkor arra az elhatározásra kényszerültünk,hogy hozzájárulásunkat ne tagadjuk meg. Az emberileg lehetséges keretek között németországi hű  fiaink   és   leányaink   számára   meg   kívántuk   takarítani   azokat   a   feszültségeket   és szenvedéseket, melyek   az akkori viszonyok között minden bizonnyal várhatóak voltak. Ezzel a tettel mindenki számára azt akartuk bebizonyítani, hogy  Mi  pusztán Krisztust  - és ami Krisztus – keressük, s az Anyaszentegyház békejobbját senkitől  sem tagadja meg, aki azt maga vissza nem utasítja.

5.

  Miután   az   általunk   tiszta   szándékkal   a   német   földbe   elültetett   békefa,   amire   népetek érdekében vágytunk, nem hozott gyümölcsöt, senki széles e világon, akinek szeme van,  hogy lásson, füle van, hogy halljon nem mondhatja már, hogy a felelősség az Egyház és az Egyház feje oldalán van. A elmúlt évek szemléltető oktatása tisztázza a felelősségeket. Ez leleplezi   a   mesterkedéseket,   melyeknek   kezdettől   fogva   nem   volt   más   célja,   mint   amegsemmisítési harc. Abba a vetésbe, melybe mi a béke magját kívántuk elvetni, mások elhintették - mint a Szentírás „incimus homo” -ja a bizalmatlanság, a békétlenség, a gyűlölet és az eltorzítás, a nyílt és rejtett, - ezer forrásból táplálkozó és minden eszközzel ügyködő. De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne Krisztussal és Egyházával szembeni alapvető gyűlölség gyommagjait. Őket  és csakis Őket és hangos táblavivőiket illeti a felelősség azért, hogy a béke szivárványa helyett a német égbolton bomlasztó vallási háború viharfelhői látszanak

1A fordítás alapja: AAS 39 (1937) 145-167; Die katholische Sozialdoktrin in ihrer geschichtlichen Entfaltung, hg.von A.F. Utz und B. v. Galen, Aachen 1976, II 167-219. Nem lektorált és cenzurázott!23 Ján. 4,43Mt 13,25: De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne.

.

6.

  Miután   az   általunk   tiszta   szándékkal   a   német   földbe   elültetett   békefa,   amire   népetek érdekében vágytunk, nem hozott gyümölcsöt, senki széles e világon, akinek szeme van, hogy lásson, füle van, hogy halljon nem mondhatja már, hogy a felelősség az Egyház és az Egyház feje oldalán van. A elmúlt évek szemléltető oktatása tisztázza a felelősségeket. Ez leleplezi   a   mesterkedéseket,   melyeknek   kezdettől   fogva   nem   volt   más   célja,   mint   a megsemmisítési harc. Abba a vetésbe, melybe mi a béke magját kívántuk elvetni, mások

elhintették - mint a Szentírás „incimus homo”-ja a bizalmatlanság, a békétlenség, a gyűlölet

és az eltorzítás, a nyílt és rejtett, - ezer forrásból táplálkozó és minden eszközzel ügyködő -Krisztussal és Egyházával szembeni alapvető gyűlölség gyommagjait. Őket és csakis Őket és hangos táblavivőiket illeti a felelősség azért, hogy a béke szivárványa helyett a német

égbolton bomlasztó vallási háború viharfelhői látszanak.

7.

Az általunk mindezek ellenére mutatott   mérséklet  nem holmi földi hasznosságból, vagy akár ide nem illő gyengeségből, hanem csupán abból a szándékból eredt, hogy nehogy a gyommal együtt bármilyen értékes növényt is kitépjünk; azzal a céllal, hogy mindaddig  ne

nyilvánítsunk nyilvánosan véleményt, amíg ezen ítélet menthetetlenségére  meg nem érett azidő,   azzal   az   elhatározással,   hogy   a   szerződéses   hűséget   a   másik   félnek   mindaddigbiztosítsuk, amíg a valóság szigorú megnyilvánulása azt a   leplet fel nem robbantotta,

melybe  az Egyház elleni támadást  tervszerűen  elrejtette és elrejti. Még ma is, amikor a Konkordátum  által  védett  felekezeti  iskolák   elleni  nyílt  harc  és     a  katolikus  nevelésre jogosultak választási szabadságának megsemmisítése egy az Egyház számára különösen

fontos   területen   a   helyzet   megrázó   súlyosságát   és   a     hívő   keresztények   példátlan lelkiismereti vajúdását jelzi, a lelkek üdvéért érzett atyai gondoskodás arra int, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül a még meglévő, a szerződés betartásához és a felelősségteljes

megértéshez fűzött akár csekély reményt. A legtiszteletreméltóbb püspökségek kérésének eleget   téve,   fáradtságot   nem  kímélve   népetek   vezetőinél   a  megsértett   jogok   szószólója leszünk   -   nem   zavartatva   az   esetleges   napi   sikerek,   vagy   kudarcok   által   –   csupán lelkiismeretünknek és lelkipásztori hivatásunknak engedelmeskedve ellenállunk egy olyanmagatartásnak, mely az írott jogot nyílt, vagy burkolt erőszakkal kísérel meg elfojtani.

8.

Tiszteletreméltó   testvéreim   jelen   írásom   célja   mégis   más.   Mint   ahogy Ti   is   szeretettel meglátogattatok betegágyamnál úgy fordulunk Hozzátok, s rajtatok keresztül Németország katolikus hívőihez, kik mind minden szenvedő és szorongatott gyermek   a közös Atya

szívéhez különösen közel állnak. Ezen órában, midőn hitetek a bánat, s a rejtett, vagy nyílt üldözés   tűzében   mint   az   igazi   arany   kerül   kipróbálásra,   midőn   hitetek     a   szervezett valláskorlátozás ezernyi formája veszi körül, amire a valósághű tájékoztatás és a normális

védekezési lehetőség  hiánya  súlyosan  ránehezedik,  hitetek  duplán  rászolgált az igazság szavára és annak lelki erősítésére, akinek első elődje felé ezen  igen sokatmondó  Üdvözítő szavak hangzottak: „Én azonban imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited ,

hogy te egykor megtérve megerősítsd  testvéreidet”

5   Tiszta  Istenhit

9.

Tiszteletreméltó Testvéreim figyeljetek mindenekelőtt az Istenhitre, minden vallás  első és pótolhatatlan alapjára, hogy a német földön tisztán és   hamisítatlanul megmaradjon. Nem (4Mt 13,25: De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. 5 Lk 22,32.) istenfélő az, aki Istent szavát csak szónoklatban használja, csak az, aki e fennkölt szót  az igaz és méltó Istenfogalommal kapcsolja össze.

10.

  Nem  tartózik  a hívők  közé ki  fennkölt határozatlanságban  Istent a világmindenséggel azonosítja, Istent a világban elvilágosítja, az Istenben rejlő világot isteníti.

11.

 Aki az állítólagos ógermán, kereszténység előtti elképzelések szerint a személytelen sorsot a személyes Isten elé helyezi, tagadja Isten bölcsességét és gondviselést, mely ”elér tehát erejével egyik határtól a másikig, s a mindenséget üdvösen igazgatja„ és mindent jóra

fordít. Egy ilyen személy nem igényelheti, hogy az Istenhívők közé számítsák.

12.

  Mindenki, aki a egy népet, vagy államot, vagy államformát, az államhatalom hordozóit, vagy a az emberi közösségképzés egyéb alapértékeit – amelyek a földi rendben fontos és tiszteletet parancsoló helyet foglalnak el – e földi értékskálából kivesz, s a minden norma,

így a vallási értékek fölé helyezi, és bálványimádattal isteníti, az felfordítja és meghamisítja a dolgok Isten által alkotott és parancsolt rendjét. Az ilyen távol áll az igaz istenhittől és egy ilyen hitnek megfelelő életfelfogástól.

13.

  Tiszteletreméltó   Testvéreim,   figyeljetek   fel   arra   a   beszédben   és   írásban   növekvő visszaélésre, melyben Isten háromszorosan is szent nevét az emberi vágy és útkeresés többé-kevésbé   önkényes   alkotásainak   üres   címkéjévé   teszi!   A   mi   Istenünk   a   személyes,

emberfeletti,   mindenható   végtelenül   teljes   Isten,  egy   a  Szentháromság   személyében, háromszemélyű az isteni lét egységében, minden alkotott létrehozója, a világtörténelem ura és királya és beteljesítője, ki semmilyen más istent nem tűr és tűrhet meg maga mellett.

14.

 Ez az Isten parancsait mint korlátlan uralkodó közölte. Ezek függetlenek tértől és időtől, országtól és fajtól. Mint ahogy Isten napja mindenkire, ki emberi orcát visel egyaránt világít, úgy törvénye sem előjogokat,  sem kivételt nem ismer.  Kormányzók és kormányzottak,

megkoronázottak   és   közemberek,   legyenek   bár   magasak   és   alacsonyak,   gazdagok   és szegények - szavai egyaránt vonatkoznak rájuk.  Teremtői jogának teljességéből következik teljes engedelmességet követelő igénye, mely egyaránt érvényes az egyénnel és   bármely

közösséggel szemeben. Az engedelmesség követelménye átfogja az élet minden területét, ahol az erkölcsi kérdések az isteni törvény magyarázatát követelik és ahol az esendő emberi törvényeket kell  az örökkévaló isteni törvényekhez illeszteni.

15.

 Csakis felületes szellemek eshetnek abba a tévhitbe, hogy nemzeti Istenről és egy nemzeti hitről beszéljenek, s azt a balgaságot képviselve, hogy Istent minden világok teremtőjét, minden nép királyát és törvényhozóját, melynek nagyságához képest minden nép kicsiny „mind   a   vízcseppek   a   vödrön” egyetlen   nép   határai   közé,   egyetlen   faj   vér   szerinti tömlöcébe  szorítsa be.

16.

  Krisztus Egyházának püspökei, kiknek az a küldetésük, hogy vigyázzák „mindazt, ami Istenre vonatkozik” arra kell ügyeljenek, hogy az ilyen  káros tévedések, melyek még veszélyesebb praktikái szoktak kialakulni, a hívők között ne találjanak talajra. Szent hivatali kötelességük, hogy amennyire tőlük telik mindent megtegyenek, hogy Isten parancsát az erkölcsre épülő magán és közélet kötelező alapjaként vegyék figyelembe és kövessék, hogy Isten felségjogait, nevét és az Isten szavát ne szennyezzék be , hogy az istenkáromlás -szóban,   írásban   és   képben,   mely   néha   annyi   mint   a   tenger   partján   a   homokszemek   –hallgattassék   el;   hogy   a   hívők     engesztelő   imája   az   istentagadók   dacos   Prométheusz-szelleme, az istenmegvetők és istengyűlölők érdekében soha ne lankadjon, hogy egyfajt füstáldozatként   megszakítás   nélkül   felszálljon   a   Mindenhatóhoz,   hogy   büntető   kezét visszatartsa.

17.

  Tiszteletreméltó testvéreink köszönjük Nektek, lelkipásztoraitoknak és minden hívőnek,akik Isten felségjogait keresztényi kötelességükből a támadószellemű, a befolyásos körök  (6 Bölcs 8,1. 7Iz 40,15. 8 Zsid 5,1. 9Tit 2,5. 3) által  sajnos többszörösen kedvezményezett újpogányság ellenében megvédték és megvédik. E hála kétszeresen szívből jövő és elismerő csodálattal illeti azokat, akik  e kötelesség teljesítése során arra méltattak, hogy Isten érdekében földi áldozatot és földi szenvedést vehettek magukra.

6Bölcs 8,1.7Iz 40,15.8Zsid 5,1.9Tit 2,5

Tiszta Krisztus hit

18.

  Semmilyen   istenhit nem tartható hosszabb távon tisztán és hamisítatlanul fenn, ha a Krisztusban való hit nem támasztja alá. „ és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.”¹⁰  „Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.” ¹¹ „ha valaki tagadja a Fiút, akkor az Atya sem az övé; ha valaki vallja a Fiút, akkor az Atya is az övé” ¹²

19.

 Jézus Krisztusban, az emberé lett Istenfiúban teljesedett be az isteni kinyilatkozás. Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által,, ezekben a napokban pedig Fia   által   szólt   hozzánk..”¹³      Az   Ószövetség   szent   könyvei   tejesen   Isten   szava,

kinyilatkoztatásának szerves része. A kinyilatkozás fokozatos kibontakozásának megfelelően a megváltás teljes vasárnapja felett még a előkészületi idő homálya lebeg. Amint az a történelem és a törvénykönyveknél nem is lehet másképp, ezek  sok részletükben az emberi

tökéletlenség, gyengeségek és bűnök tükrei. Végtelen sok magasztos és nemes dolog mellett e könyvek   a külsőségessé válásról és az elvilágiasodásról mesélnek, melyek a a Isteni kinyilatkoztatást   és   ígéretet   hordozó   ószövetségi   népet   újra   és   újra  jellemezték.   Mégis minden   előítélettől   és   szenvedélytől   el   nem   vakított   szem   számára   annál   sugárzóbban ragyog fel a bibliai történetekből ismert  emberi kudarcokból az isteni fény minden viszály és bűn felett győzedelmeskedő   üdvösségének iránya. Épp az olyan, gyakran komorabb viszonyok között   nyújt távlatotokat az Örökkévaló üdvtana, melyek egyben útmutatóak, figyelmeztetőek, megrázók, felemelőek és boldoggá tesznek. Pusztán a vakság és önhittség csukja be a szemét azon üdvnevelési kincsek előtt, melyeket az Ószövetség rejt. Aki az Ószövetség bibliai történelmét és bölcsességét a az Egyházból és az iskolából száműzni kívánja, az káromolja Isten szavát, a mindenható üdvtervét, szűk és korlátozott emberi gondolkodást   tesz   isteni   történelmi   tervek   bírájává.   Tagadja   a   a   valóságos,   a   hús-vér emberként megjelenő Krisztust, akinek emberi természete abból a népből vétetett, mely Őt keresztre   feszítette.   Értetlenül   áll   az   Istenfiú   világraszóló   drámája   előtt,   ki   keresztre feszítőinek gonosztettével megváltó halálát, mint   főpásztori isteni cselekedetét állította szembe és ezáltal   az   Ószövetség    az Újszövetségben  való beteljesedését, a végét és meghaladását  hozta létre.

20.

  A Kinyilatkozás a Jézus Krisztus Evangéliumában elért magaslata végleges és örökké kötelező.   E   Kinyilatkoztatás   nem   tűr   emberi   kéz   általi   kiegészítést,   sem     pótlást   sem önkényes „Kinyilatkoztatás”-okkal való felváltását, melyet a a jelen bizonyos szószólói az un. vér és faj mítoszból akarnak levezetni. Mióta Krisztus a felkent a megváltást elhozta nekünk, a gonosz uralma megtört és részünkre az a kegyelem adatott, hogy  Isten gyermekei lehetünk, azóta nincs Jézus nevén kívül olyan név az emberek részére az ég alatt, mely boldoggá tehetné őket.¹⁴

  Nincs oly ember bár tudjon mindent s legyen képes mindenre, testesítse meg bár a világ teljes külső hatalmát, aki le tudna fektetni egy olyan   alapot,

^{10Mt 11,27.11Ján 17,3.121 Ján 2,23.13 Zsid 1,1-214 Csel 4,12}

melyet Krisztus már le nem fektetett volna.¹⁵Aki Istent és teremtményt,   Istenember és Emberfia   között   tátongó   létkülönbséget   szentségtörő   módon   összemossa,   aki   bármely halandót, lett légyen az minden idők leghatalmasabbika, Krisztus mellé, vagy fölé vagy

ellene  merészel állítani, arról azt kell mondjam, hogy   hamis próféta, kire az Írás szava megrázóan találó: „A mennyekben lakó kineveti őket”¹⁶

Tiszta  hit az Egyházban

21.

A Krisztusban való hit nem tartható meg tisztán és hamisítatlanul, csak ha az Egyházban való hitre   támaszkodik, mely egyben körülöleli: „Az igazság oszlopa és szilárd alapja”

¹⁷

Maga   Krisztus,   kit   Isten   az   Örökkévalóságba   emelt,   állította   fel   a   hit   ezen   oszlopait. Parancsolata szerint az Egyházra kell allgatni ¹⁸, az Egyház szavaiból és parancsaiból Krisztus szavát kell kihallani ¹⁹ s ez minden emberre vonatkozik bárhol és bármikor is él. A

Megváltó alapította Egyház  egy - egy minden nép és nemzet részére. Az Egyház boltozata alatt, csakúgy mint Isten mindent befedő mennyboltja alatt, minden nép és nyelv helyre és hazára talál,  s van  tér   minden Isten, mint Alkotó és Megváltó  által az egyénbe és a

népközösségekbe   plántált   különleges   tulajdonság,   erény,   feladat   és   hivatás kibontakoztatására. Az Anyaszentegyház szíve elég nagy és tágas ahhoz, hogy az ilyen tulajdonságok   és   adottságok   Istennek   tetsző   kibontakoztatásában   inkább   a   sokféleség

gazdagságát semmint   az elkülönülés veszélyét lássa. Az Egyház örömmel veszi mind az egyesek, mind a népek  emelkedett szellemi szintjét. Igazi teljesítményükben anyai örömmel és büszkeséggel fedezi fel a nevelés gyümölcsét és a haladást, melyet megáld és előmozdít,

amikor csak lelkiismerete engedi. De azt is tudja, hogy e szabadságnak az isteni parancs fensége által meghúzott határai vannak, mely ezt az Egyházat minden lényeges dolgot illető ügyben     a   megbonthatatlan   egység   szándékával   alapította.   Aki   ezen   egységet   és

oszthatatlanságot   megbontja,   a     Krisztus   menyasszonyának   gyémántjai   közül   vesz   el, azokból, melyekkel Isten maga koronázta meg. Aláveti magát  egy olyan építőmester általi átvizsgálásának   és   átalakításának,   akinek     a   mennybeli   Atya   nem   adott   építési

meghatalmazást.

22.

Az   Egyház   isteni   kiküldetése,   mely   az   emberek   közt   hat   és   hatnia   kell,   fájdalmasan elsötétülhet, az   emberi ill. túlzottan emberi által, mely mint gyom időnként újra és újra elburjánzik   Isten   birodalmának   búzájában.  Aki   az   Üdvözítő   szavát   a   botrányról   és   a

botrányokozókról ismeri, tudja, hogy az Egyháznak   és minden egyes személynek,   hogy kell azt elítélnie, ami bűn és ami bűn volt. Aki azonban ezeket az egyeseknél - legyenek bár számosan -  meglévő elítélendő eltéréseket hit és élet, szó és tett, külső tartás és belső érzület

között   igazi   erényre   törekvést,   áldozat   vállalást,   testvéri   szeretetet,   hősies     szentségre törekvést   elfelejti,   vagy   tudatosan   elhallgatja,   az   sajnálatos   vakságban   szenved, s igazságtalan. Amint teljesen felismerhetővé válik, hogy azt a magas mércét, melyet a gyűlölt Egyházzal   szemben   támasztott,   abban   a   pillanatban   elfelejti,   amint   olyan  jellegű közösségekről van szó, melyek hozzá érzelmi okból, vagy érdekből közel állnak, akkor kiderül az ő állítólag megsértett tisztaságérzéséről, hogy az ahhoz hasonlatos - az Üdvözítő idevágó szavai szerint - amikor valaki     más szemében a szálkát is meglátja, míg maga

^{15 1 Kor 3,11 16 Zsolt 2,4. 17 1 Tim 3,15. 18 Mt 18,17. 19Lk 10,16.}

szemében a gerendát sem. Nem kevésbé tiszta azok szándéka sem, akik az emberekkel való foglalkozást az Egyház keretén belül foglalkozássá, sőt   alantas üzletté teszik, és bár a Egyházi   hivatalt   viselők   Istentől   eredő   hatalma   nem   független   az   emberi   és   erkölcsi magaslatuktól,   még   sincs   egyetlen   korszak,   egyén,   közösség,   melynek   ne   lenne   a kötelessége a     tisztességes lelkiismeret vizsgálat, a kérlelhetetlen lelki megtisztulás, s az átható, tettekben és gondolkodásban nyilvánuló megújulás. A papságról írt enciklikánkban és   a   Akció   Katolikának   írt   körlevelünkben   nyomatékosan   könyörögve   utaltunk     az Egyházhoz tartozok, így különösen a a papi és szerzetesi hivatásrendek, valamint a világi hívek azon szent kötelességére, hogy a hitet és az isteni törvények megszabott életvezetést -amit az Egyház  fáradhatatlan eréllyel követel meg - hozzák összhangba. És ma is mélységes komolysággal csak ismételni tudjuk: nem elégséges csupán Krisztus Egyházához tartozni, hanem az Egyház élő tagjának kell lennünk - mind szellemileg, mind valóságosan. És csupán azok tartoznak hozzá, akikre kiterjed az Úr kegyelme, s szüntelen – bűn nélkül, vagy őszinte és tevőleges bűnbánatban – élik meg   az Ő   Jelenét. Ha a népek apostola aki „megtestesíti a kiválasztottságot”, s testét a sanyargatásnak teszi ki, nehogy miután mást prédikált, önmaga elvetésre méltó legyen ²⁰ , akkor nincs-e a többiek számára, akik kezére Isten Birodalmának megóvása és gyarapítása van bízva   más út, mint az apostoliság és a saját üdvözülésük   legbensőbb összekötésének útja?  Csak így lesz a  ma emberiségének és elsősorban az Egyház ellenségeinek látható, hogy a föld sója, a Kereszténység kovásza nem vált üres szólammá, hanem képes és kész a kétségben és tévedésben, a közömbösségben és szellemi tanácstalanságban, a hitben való fáradságban és az Istentől való eltávolodásban szenvedő mai ember számára a megújulást és a megifjodást elhozni, akik számára  - akár belátják akár tagadják – ez sürgetőbb mint valaha. Egy a minden részében magára gondoló, minden ellaposodást és elvilágosodást elutasító, Isten és az Egyház küldetését komolyan vevő, az istenszeretetben és tevőleges felebaráti szeretetben megmutatkozó kereszténység lehet   és   kell   legyen   a   legmélyebb   alapokig   beteg,   tartást   és   útmutatást   kereső   világ példaképe és vezetője, hacsak egy előre nem látható szerencsétlenség, vagy egy minden képzeletet felülmúló hanyatlás be nem következik.

23.

 Minden igaz és tartós reform végső soron a szentségből, és olyan  emberekből következik,akik Isten és felebarátjuk iránti szeretetéből kapnak lángra és nyerik hajtóerejüket. Abból a nagylelkű készen állásukból, mely Isten minden hívó szavát meghallja és azt mindenekelőtt magában   valósítja   meg,   alázatosságban   és   a   megszólítottak   önbizalmával   korszakuk lámpásaivá és megújítóivá növik ki magukat. Ott ahol a reformok igénye nem személyes becsületesség tiszta hajtásából ered, hanem a szenvedélyes hangulat kifejezése és kitörése, ott ahelyett, hogy tisztázna, zavart kelt ; lerombol ahelyett, hogy felépítene; ott nem ritkán olyan tévutak kiindulópontja volt, amelyek végzetesebbek voltak, mint azok a hiányosságok, melyeket kijavítani szándékoztak,  vagy ürügyül hoztak fel. Bizonyos – az Úr  szele ott fúj, ahol akar²¹  s kövekből megteremtheti   szándékainak úttörőjét.²² Akaratának végrehajtóit saját, s nem az emberek tervei szerint választja ki. Ő azonban, ki az Egyházat megalapította és a pünkösdi forgatagban életre hívta, nem robbantja fel az Üdvösség épp szándéka szerint létrehozott alapítványának alapvető szerkezetét.   Akit Isten szelleme áthat, maga magától illő     belső   és   külső   viszonyban     van   azzal   az     Egyházzal,   mely   a   Keresztfa   nemes gyümölcse,  a vezetésre szomjazó világnak  az Isteni lélek által adott pünkösdi ajándéka.

24.

Tiszteletre méltó testvéreim, a Ti vidékeiteken, egyre hangosabb kórus hangjai hangzanak,melyek az Egyházból való kilépésre szólítanak fel. Szóvivőik közt többségében olyanok vannak, akik hivatali beosztásukkal azt a benyomást kívánják kelteni, mintha  az Egyházból való kilépés     és az ezzel együtt járó, Krisztus Királlyal szembeni hűtlenség a jelenlegi

^{201 Kor 9,27.21 Jn 3,8.22 Mt 3,9; Lk 3,8.}

állammal szembeni hűség nyilatkozat különös meggyőző és kiérdemelt formáját képezné. Rejtett és nyílt kényszerintézkedésekkel,  egfélemlítéssel, gazdasági, szakmai, polgári és más hátrányok kilátásba helyezésével nyomás alá helyezik a katolikusok és különösen   a katolikus tisztviselők bizonyos osztályának hithez való hűségét, mely nyomás éppannyira jogellenes, mint emberileg méltatlan. Egész atyai együttérzésünk és legmélyebb részvétünk kíséri mindazokat, akik Krisztushoz és az Egyházhoz való hűségük miatt ilyen árat kell fizessenek. Itt azonban elértünk ahhoz a ponthoz, amikor a legvégsőről és legfennköltebbről, a megmentésről vagy a elpusztulásról van szó,  ahol  ennek következtében a hívő számára az egyetlen üdvözítő út a hősies lelki erő marad. Amikor a megkísértő, vagy elnyomó az Egyházból való kilépés júdási kísértésével hozzálép, - akár súlyos földi áldozatot fizetve - csak   az   üdvözítő   szavát   tudja     ellenvetésül   felhozni:   „Távozz   tőlem,   Sátán,   mert   írva vagyon: Uradat, Istened imádd és csak neki szolgálj”²³  Az Egyházhoz így szólnak: Te aki gyermekkorom óta anyám, életem reménysége vagy, s halálomon közbenjársz érettem,   - száradjon össze a nyelvem a szomjúságtól -, ha földi kísértéseknek, vagy fenyegetéseknek engedve  keresztényi eskümet elárulom. Mindazok számára azonban, aki úgy vélik, hogy az Egyházból történő látszólagos kilépés ellenére az Egyházhoz való belső hűséget megtartják, legyen az Üdvözítő szava komoly figyelmeztetés: „Aki engem az emberek előtt megtagad, azt én is megtagadom a mennyei atya előtt”²⁴Elsőbbséget a tiszta hitnek.

25.

Nem lehet az Egyházban való hitet tisztán és hamisítatlanul megőrizni, ha az nem  a Római Püspök primátusába való hiten alapul. Ugyanabban a pillanatban, amikor Péter az összes apostol és tanítvány előtt megvallotta Krisztusban, az élő Isten fiában hitét, Krisztus hitét és vallomását jutalmazó válasza az Egyházának, egyetlen Egyházának építéséről szólt,  melyet pedig Péterre, mint sziklára épít.²⁵  A Krisztus hit, a hit az Egyházban és annak primátusában megszentelt  kapcsolatban   tartoznak   össze.  A  valós   és  törvényes   tekintély  mindenütt  az egység köteléke, az erő forrása, fegyver a szétesés és feldarabolódás ellen, s a jövő záloga; a legmagasabb  s legfennköltebb értelemben, s ez egyedülálló az Egyháznál, az ilyen tekintély a Szentlélek kegyelmére, s felülmúlhatatlan támogatására számíthat. Ha azok az emberek, akik   még   a   Krisztusban   való   hitben   sem  egységesek,   számotokra  egy  egységes   német nemzeti Egyház  vágyának, vagy vonzerejének képét vetik fel, az nem más mint Krisztus egyetlen   Egyházának   a   tagadása,   az   egész   világra   irányuló   missziós   küldetéstől   való nyilvánvaló elrugaszkodás, melyet csupán a világegyház tud kielégíteni és   beteljesíteni. Más nemzeti Egyházak történelmi útja, ezek szellemi megmerevedése a világi hatalom általi fojtogatása, vagy szolgasága azt a reménytelen terméketlenséget mutatja,  amely minden az

Egyház szőlőtőkéjétől elválasztott szőlővesszőre elkerülhetetlen  bizonyossággal vár. Aki az ilyen tévutakkal emiatt a kezdetek kezdetétől éber és kérlelhetetlen nemmel szembeszegül, nemcsak   Krisztushite   tisztaságának,   hanem   nemzete   egészségének   és   életerejének   tesz szolgálatot.

^{23Mt 4,10; Lk 4,8.  24 Lk 12,9. 25 Mt 16,18.7}

Nemet mondunk  a szent szavak és fogalmak átértelmezésére

26.

Különösen figyelmes szemre lesz tiszteletreméltó testvéreim szükségetek, midőn vallási alapfogalmakat lényegi részeitől megfosztják és világi értelemben új értelemmel ruházzák fel.

27.

Keresztényi értelemben a kinyilatkoztatás: Isten szava az emberekhez. Ugyanezeket   a szavakat felhasználni a vér és faj „sugalmazására”, egy nép történelmének kisugárzására mindenképpen zűrzavart okoz. Az ilyen hamis érmék nem érdemlik meg, hogy egy hívő keresztény szókincsébe kerüljenek.

28.

A hit  mindannak biztos igazságként való elismerése, amit  Isteni kinyilatkoztatott  és azEgyház a hit részeként jelenít meg: ”bizonyítéka annak, amit nem látunk” ²⁶ Saját népének  jövőjében való örömteli és büszke bizalom, mely mindenkinek drága, mégis egész mást jelent, mint a hit vallásos értelemben. Az egyik embert a másik ellen kijátszani, az egyiket a másikkal   pótolni   és   ennek   alapján   azt   követelni,   hogy   meggyőződéses   keresztényeket „hívőnek” ismerjenek el, mindez üres játék a szavakkal, vagy  a határok tudatos elkenése ill. valami rosszabb.

29.

^.Keresztény értelemben a halhatatlanság az ember  egyénként való továbbélése a földi halált követően örök jutalomként, vagy   örök büntetésként. Ha valaki a halhatatlanság szavával csupán népének a földi létben   meg nem határozott jövőig való   kollektív fennmaradását kívánja jellemezni, az a keresztény hit egyik alapigazságát fordítja ki és hamisítja meg, kikezdi  minden vallási, - egy  erkölcsi világrendet követelő - világnézet alapjait. Ha  nem kíván   keresztény   lenni,   mindenesetre   le   kellene   mondjon   arról,   hogy   hitetlenségének szókincsét  a keresztény fogalomtárból merítse.

30.

 Az eredendő bűn Ádám  utódainak ha nem is személyes, de örökölt bűne, mert mindenki vétkezett. A megbocsátás elvesztése és vele az örök életé, a rosszra való hajlam, melyet mindenkinek  a megbocsájtás, a büntetés, a harc segítségével, s az erkölcsre való törekvéssel kell visszaszorítania és  legyőznie. Az Isten fiának szenvedése és küzdelme mentette meg a világot a bűn és halál öröklött átkától. Ezen igazságokban való hit, - mely ma hazátokban Krisztus ellenfelei olcsó gúnyolódásának tárgya – a keresztény vallás elidegeníthetetlen részét képezi.

31.

  Krisztus   keresztje,   még   ha     sokak   számára   puszta   említése   is   balgaságnak   tűnik és bosszúságot okoz²⁸, a keresztények számára a megváltás jele, az erkölcsi nagyság és erő lobogója   marad.   Ennek   árnyékában   élünk.   Csókjával   halunk   meg. Sírunkon hitünk hirdetőjeként kell álljon, mint az örök fényesség felé fordult reménységünk tanúja.

32.

  Az  alázat  az  Evangélium  szellemében,   s  az  segélykérő   ima   Isten   megbocsátásáért   az önbecsüléssel, az önbizalommal valamint a hősies gondolkodással jól összeegyeztethető. Krisztus   Egyháza   mindenkor   egészen   a   legutóbbi   időkig   több   hitvallóval   és   önkéntes vértanúval bírt, mint minden bármely más  szellemi közösség és nincs rászorulva arra, hogy ilyen   oldalról   a   hősiesség     és   hőstetteket   illetően   kioktassák.   Ezen   újító,   aki   sekélyes beszédében a  Krisztusi alázatot mint saját magunk megaláztatását és gyávaságot jellemzi, önmaga ellenszenves  kevélységét gúnyolja ki.

 33.

 Kegyelemnek a szó nem igazi értelmében mindazt nevezhetjük, amit  a teremtés során a teremtőtől származik. A kegyelem a szó igazi és keresztényi értelemében azonban  magába foglalja az isteni szeretet természetfeletti bizonyítékát, azt a kegyes jóindulatot és isteni közrehatást,  mely által Ő az embert azon legbensőbb életközösségbe magához emeli, amit az Új Testamentum istengyermekségnek nevez. „Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított rántunk az Atya, hogy Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk!”²⁹

^{26Zsid 11,1  27 Rom 5,12. 28 1 Kor 1,23 8}

  Tévedés e természetfeletti   kegyelem   elutasítása   arra   hivatkozva,   hogy   az   idegen   az   állítólagos németség   lényegétől,   ez   nyílt   hadüzenet   a   kereszténység   egy   alapigazsága   ellen.   A természetfeletti kegyelem és a természeti adomány közé tett egyenlőség     a vallás által alkotott és megszentelt szókincsbe való erőszakos beavatkozás. Isten népének pásztorai és őrzői   mindent   meg   fognak   tenni,   hogy   a   szentségek   ezen   rablásával   és   a   lelkek megzavarására törekvésével kellő éberséggel ellene hassanak. Erkölcsi tanítás és erkölcsi rend

34.

 Az emberiség erkölcsössége az igaz és tisztán megőrzött Istenhiten alapszik. Minden olyan kísérlet, mely az erkölcsi tanítást és az erkölcsi rendet a hit sziklára épült alapjáról el kívánja mozdítani és az emberi normák futóhomokjára kívánja építeni, előbb vagy utóbb az egyének

és a közösségek erkölcsi romlását eredményezi. Az az esztelen, ki így szólt szívében: „Nincs Isten!³⁰

  , az erkölcsi  romlottsághoz  vezető  utakat  alakítja ki.  Légiónyi  lett  azoknak     a balgáknak  a száma, akik ma arra vetemednek, hogy az erkölcsiséget a vallástól elválasszák. Nem látják, vagy nem akarják látni, hogy a hitvallásszerű, azaz világos és határozottan eltökélt  kereszténység az oktatásból és a nevelésből, a társadalom és a közélet alakításában való közreműködésből  való száműzése a szellemi szegénység és a hanyatlás útjához vezet. Se az állami kényszerítő hatalma semmilyen tisztán földi, önmagában mégoly nemes és

magasztos eszme sem maradhat tartósan fenn, amely az isten- és a keresztényi hitből fakadó végső és döntő ösztönzést szándékozna  pótolni. vegyék el az embertől akár a legnagyobb áldozatot, hogy a kis Ént adja oda a közérdekre hivatkozóknak, vegyék el az örökkévalóból

és Isteniből eredő   erkölcsi   támaszt, a felemelő és vigaszt nyújtó hitben rejtő támaszt minden jó megjutalmazójában, s minden rossz megtorlójában, - s   ekkor   hatalmas tömegek számára a végeredmény nem a kötelesség igenlése, hanem   az attól való menekülés lesz. Isten Tízparancsolatának és az Egyház parancsának betartása – mely utóbbi semmi egyéb,mint   az   Evangélium   normái   megvalósításának     meghatározása   –   minden   egyes   emberszámára  a tervszerű önnevelés, az erkölcsi megerősödés és jellemformálás páratlan iskoláját jelenti. Egy olyan iskolát,mely sokat követel, de nem túl sokat. A jóságos Isten, aki mint törvényhozó így szól: „neked kell” , kegyelmével a  képességet és a teljesítést is megadja. Az erkölcsösséget létrehozó erők   erős mélyreható hatásait kihasználatlanul hagyni,  sőt számukra   a   népnevelés   kerületeibe   vezető   utat     tudatosan   elzárni,   felelőtlenül     a népközösség     vallási   alul   táplálását   eredményezi.   Az   erkölcsi   tanítást   szubjektív,   a koráramlattal változó emberi vélemények való kiszolgáltatása ahelyett, hogy az örökkévaló Isten szent akaratának, üzenetének megfelelően  lehorgonyoznák, bomlasztó erők számara nyit ajtót, kaput.  A lelkiismeret objektív  erkölcsi tanítással való nevelésére vonatkozó – az élet   minden     területének   és   rendjének   nemesítését   célzó   -   örök   irányelveinek     ezáltal  megkezdődő feladása a nép jövője elleni bűn, melynek keserű gyümölcseit a következő nemzedéknek kell majd megkóstolnia.

^{29 1 Ján 3,1 . 30  Zsolt 13,1.9}

A természeti törvény elismerése

35.

A kor végzetes vonása, hogy úgy mint az erkölcsi tanítás esetében a jogi élet és joggyakorlat alapjai  is egyre jobban eltávolodnak  az igazi istenhittől és kinyilvánított isteni üzenettől. Itt elsősorban az un. természeti jogra gondolunk, melyet maga a Teremtő ujja  írt a emberi szív

tábláira ³¹, s melyet az  egészséges, a bűn és szenvedély által el nem homályosított értelem e táblákról le tud olvasni. E természeti jog parancsai alapján lehet minden pozitív jogot, eredjen az bármely jogalkotótól, erkölcsi tartalma, s ezzel   erkölcsi kényszerítő ereje és

lelkiismereti kötelezettsége szerint   megvizsgálni. Azok az emberi törvények, melyek a természeti törvénnyel feloldhatatlan ellentmondásban állnak, születési hibában szenvednek, melyet sem kényszerítő erő, sem a külső hatalom kiteljesedése nem orvosolhat. Ezzel a mércével kell azt az alapszabályt   mérni, miszerint „A Jog az, ami a népnek használ”, amennyiben az ember elfogadja, hogy erkölcsileg megengedhetetlen  sohasem szolgálhatja a nép javát. Azt már a régi pogányok is felismerték, hogy a mondatot   annak érdekében, teljesen helyesen szóljon  tulajdonképpen  meg kell fordítani: „ Soha sem hasznos valami, ha egyúttal erkölcsileg nem helyes. És nem azért jó, mert hasznos, hanem mert erkölcsileg helyes, ezért hasznos is.”³²  Ha ettől az erkölcsi szabálytól eltávolodnánk, az az államközi kapcsolatokban a népek közötti   állandó hadiállapot jelentené. Az állam belső életében a hasznossági és jogi megfontolásokat egymással összekeverve félreismeri azt az alapvető tényt, hogy az ember, mint személyiség olyan istenadta jogokkal bír, melyek megvonását minden - a közösség részéről célzott   beavatkozással való tagadásával, felfüggesztésével, vagy parlagon hagyásával  szemben - ki kell zárni. Ezen igazság figyelmen kívül hagyása átsiklik afölött, hogy az igazi közjót végül is az az  emberi természet határozza meg és teszi

felismerhetővé, melyet  egyrészt személyes joga és szociális kötödése közötti harmonikus kiegyenlítődés,  másrészt a társadalom  azonos emberi természetből függő célja  jellemez. A társadalom   a   Teremtő   szándéka   szerint     az   egyéni   és   társadalmi   tervek   teljes

kibontakoztatásának olyan eszköze, melyet az egyes embernek   adva és tőle elvéve, az ő saját és az összes többi ember javára kell kihasználnia. Azokat az átfogóbb és magasabb értékeket is, - melyeket az egyén nem, csak a társadalom tud megvalósítani, -  a Teremtő

végül   is   az   ember   érdekében,   az   ő   természeti   és   természetfeletti   kibontakozása   és beteljesedése   érdekében   akart.   E   rendtől   való   való   eltérés   megrezegteti   azokat   a tartótóoszlopokat, melyeken a társadalom nyugszik, és veszélyezteti ezzel  a nyugalmat, a biztonságot, s végül magát a társadalom fennmaradását.

36.

 A hívő ember el nem vehető joga, hogy hitét megvallja és neki tetsző módon gyakorolja. Azok a törvények, melyek e hit  megvallását és gyakorlását elnyomják, vagy megnehezítik, a természeti törvénnyel ellentétesek.

37.

   A lelkiismeretes, nevelési kötelezettségük tudatában lévő szülők első és   eredendő joga, hogy Isten által nekik adományozott gyerekeik nevelését az igaz hit szellemében,   annak alapelveivel és   előírásaival összhangban határozzák meg. Azok a törvények, vagy más intézkedések,   melyek   a   szülők   e  természetjogon   alapuló   akaratát   az   iskola   kérdésében kiiktatják,   vagy   fenyegetéssel   és   kényszerrel   érvénytelenítik,   ellentétben   állnak   a természetes joggal és a legmélyebben, azaz velejükig erkölcstelenek.

38.

 Az Egyház mint az isteni természeti jog hivatott védelmezője és értelmezője nem tehet másképp, minthogy a legutóbbi időkben a nyilvánvalóan nem szabad állapotok közt lezajlott iskolai beiratkozásokat a kényszer alattinak tekintse, mely híján van minden jogszerűségnek.

^{31 Rom 2,14-15. 32 Cicero: De officiis 3, 30.Az ifjúsághoz}

39.  Annak helytartójaként, aki az Evangéliumban egy fiatalemberhez így szólt:”Ha elfogadod az életet, tartsd meg a parancsokat”³³

 kiváltképp az ifjúsághoz, atyai üzenetünk van.

40.

 Ma ezer szájból hangzik el fületek hallatára  egy olyan evangélium, melyet nem az égi Atya nyilatkoztatott ki. Ezer tollból írnak egy olyan látszatkereszténység szolgálatában, mely nem Krisztus kereszténysége. A nyomtatott sajtó és a rádió  nap mint nap hit- és egyházellenes

tartalmakkal   áraszt   el   benneteket,     kíméletlenül   és   tiszteletlenül     támadják   azt,   ami számotokra fennkölt és szent kell legyen.

41.

Tudjuk hogy, sokan, igen sokan közületek a hit és az Egyház iránti hűség, az Egyházi, a Konkordátumban   védettséget   élvező   egyesületekhez   tartozás   kedvéért   el   kellett   és   kell viseljétek a félreértés,  gyanúsítás, a becsmérlés,  hazafias hűségetek megkérdőjelezésének komor időszakát,  s gyakran kárt kellett szenvedjétek a hivatásban és a társadalmi életben. Nem ismeretlen számunkra, hogy Krisztus  mily számos névtelen katonája áll soraitokban, kik szomorú szívvel, de emelt fővel viseli sorsát és vigaszt csupán abban a gondolatban lel, hogy a megaláztatást Jézus nevéért  szenvedi.³⁴

42.

   Ma, amikor új veszélyek és feszültségek  fenyegetnek, így szólunk ehhez az ifjúsághoz: ”Ha valaki  más evangéliumot hirdet nektek, mint amit átvettetek”  jámbor anyátok térdén ülve, hívő apátok ajkáról, egy Istenéhez és Egyházához hű nevelő tanításából - „az átkozott

legyen!.”³⁵  Ha   az   állam   állami   ifjúsági   szervezetet   hoz   létre,   mely   mindenki   számára kötelező   szervezet,   akkor   az   Egyházi   egyesületek   jogának   megsértése   nélkül,   akkor   a fiataloknak   maguknak      és   Isten   előtt   értük   felelő   szüleik   legtermészetesebb elidegeníthetetlen joga, hogy követeljék: ezt a kötelező  ifjúsági szervezetet tisztítsák meg minden olyan tevékenységtől, mely keresztény, vagy egyházellenes szellemű. Ez a egészen a legutóbbi időkig, sőt a jelenben is a hívő szülőket megoldhatatlan lelkiismereti probléma elé állította, mivel nem tudják az államnak adni, amit az állam nevében követelnek anélkül, hogy Istent megfosztanák attól, ami.

43.

 Senki sem gondol arra, hogy Németország ifjúságának útjába akadályokat görgessen, mely , a   szabadságszeretet ápolására és a haza iránti elszakíthatatlan hűségre irányuló  igazi népi közösség megvalósításához vezet. Az ami ellen fellépünk és fel kell lépjünk az a szándékos, s tervszerűen szított ellentmondás, ami ezek a nevelési célok és a vallásiak között feszül. Ezért   kiáltjuk   oda   ennek   az   ifjúságnak:   énekeljétek   csak   a   szabadságdalaitokat,   de   ne feledjétek Isten gyermekeinek szabadságát eközben! Ne engedjétek, hogy e  pótolhatatlan szabadság nemessége a bűn és érzéki élvezetek rabszolgaláncaiban tűnjön el. Aki a földi haza iránti hűséget énekli meg, nem szabad hűtlennek lennie Istenéhez, Egyházához, nem lehet   örök   hazájának   árulója   és   szökevénye.   Sokat   beszélnek   nektek   manapság   hősies nagyságról,   mely   tudatosan   és   igaztalanul   ellentmondásban   van   az   Evangélium alázatosságával és türelmével. Miért hallgatják el előletek, hogy az erkölcsi harcban is van hősiesség?  Hogy a keresztelő napja tisztaságának megőrzése is olyan hősies tettet jelent, ami megérdemelt dicsérete vallási és természeti területen biztosra vehető? Sokszor akarják veletek elhitetni az Egyház történetének  emberi gyarlóságait. De miért hallgatják el azokat az Egyház  nagy tetteit, melyek történetét kísérték az évszázadokon keresztül, a szenteket akik ezt véghezvitték, s az áldást, mely népetek és ez az Egyház közötti élő kapcsolatból  a nyugati Egyház kulturális életére áradt? Sokat beszélnek nektek a sportolásról. A mértékkel és célzottan végzett testedzés jót tesz az ifjúságnak. A sport tevékenység mértéke jelenleg azonban sokszorosává vált annak a terjedelemnek, ami sem a test és lélek harmonikus kifejlesztését, sem a családi élet illő ápolását, sőt a vasárnap megszentelésének parancsát nem veszi figyelembe

^{33Mt 19,17.34 Csel 5,41. 35Gal 1,9.1}

A tiszteletlenséggel határos közömbösséggel veszik el az Úr napját,   s   így   azt   a   megszentelést   és   szellemi   odafigyelést,   mely   a   legjobb  német hagyományra oly jellemző. Bizalommal telve azt várjuk a hívő katolikus  ifjúságtól, hogy a kötelező állami szervezetek nehéz világában nyomatékosan szerezzenek érvényt a vasárnap keresztény   megszentelése   jogának,   hogy   testük   edzése   mellett   halhatatlan   lelkükről   se feledkezzenek meg, ne hagyják magukat a gonosz által legyőzetni, sokkal inkább győzzétek le rosszat jóval³⁶; hogy legnagyobb és legszentebb becsvágyuk az legyen: az örök élet versenypályáján nyerjék el a győzelmi koszorút.³⁷

Papokhoz és szerzetesekhez

44.

 Az elismerés, a buzdítás és a figyelmeztetés rendkívüli szavával fordulunk Németország hanem népetek és hazátok jólléte elleni bűn is lenne. Mindazok ,   akik a püspökeiknek felszentelésükkor tett ígéret hűségüket megtartják, mindazok akik lelkipásztori kötelességük teljesítése miatt szenvedésben és üldözésben részesültek, vagy részesülnek, - sokak számára ez a börtöncellát és a koncentrációs tábort jelenti - a Kereszténység atyjának elismerésében és hálájában fognak részesülni.

45.

 Mindkét nembeli katolikus szerzetesrendre egyaránt vonatkozik atyai köszönetünk, szívbeli részvétünkkel egyetemben  azért a sorsért, mely a rendek elleni intézkedések következtében sokakat   közülük   áldásos   és   szeretett   hivatásukból   kiragadott.   Ha   egyesek   hibáztak,   s hivatásukhoz méltatlannak is bizonyultak, nem csökkenti az Egyház által is elítélt eljárásuk azon   hatalmas   többség   szolgálatait,   akik   önzetlenül   és   önkéntes   szegénységben   azért fáradoztak,   hogy  Istenüket  és  népüket  odaadással  szolgálják.  A  lelkipásztorkodásban,   a betegápolásban és az iskolában működő rendek buzgósága, a hűsége, az erényre törekvése, a felebarátok   tevőleges   szeretete   az   egyén   és     a   közösség   jólétéhez   való   dicséretes hozzájárulás   úgy   most,   mint   a   jövőben,   mely   számára   kétségtelenül   egy   későbbi, nyugodtabb kor több igazságot szolgáltat, mint a felforgatott jelen. Bízzunk a szerzetesi közösségek   vezetőiben,   hogy   a   nehézségeket   és   megpróbáltatásokat   olyan   alkalomnak tekintik, amikor megkettőzött buzgósággal,   elmélyült imával, szent elhivatottsággal, igaz kolostori fegyelemmel a Mindenhatótól, s nehéz munkájukra új áldást, s új  termékenységet kérnek.

A laikus hívőkhöz

46.

 Szemünk előtt hű fiaink és leányaink végeláthatatlan tömege áll, akiktől  a németországi Egyház és saját szenvedésük   nem rabolta el odaadásukat Isten ügyéhez,s nem rabolt el semmit a kereszténység atyja iránt érzett   odaadó szeretetükből, semmit a püspökök és papjaik iránti engedelmességükből, semmit abból a örömteli elszántságból, hogy a jövőben -történjen bármi is – hűek maradjanak ahhoz, amiben hittek   és amit   szent örökségként felmenőiktől megszereztek. Mindannyiuknak   megindultan   küldjük szívből jövő   atyai üdvözletünket.

47.

 Így mindenekelőtt az egyházi szövetségeknek, akik derekasan  és az árat tekintve sokkal

^{36 Róm 12,21. 37 1 Kor 9,24-25.}

fájdalmasabb áldozatot hoztak a Krisztushoz való hűségben, s akik elzárkóztak attól, hogy feladják   azt   a  jogot,   amit   egy    ünnepélyesen   megkötött   egyházi   egyezmény  számukra hűségben és hitben biztosított.

48.

Különösen bensőséges üdvözletünk illeti a katolikus szülőket. Istenadta nevelési joguk és kötelességük   épp   a   jelen   pillanatban   is   egy   olyan   harc   központjában   áll,   melynél végzetesebbet el sem lehetne képzelni.    Krisztus Egyháza nem teheti meg, hogy csak akkor kezdjen szomorkodni és vádolni, amikor már az oltárokat  dúlják fel, amikor szentségtörő kezek Isten házait füstbe és lángokba borítják. Ha   megkísérlik, hogy a keresztelés által megszentelt   gyermeklélek   szentségtartóját   Krisztus-ellenes   neveléssel   szentségtelenítsék meg, ha Isten ezen élő templomából a Krisztus hit örök mécsesét kiszakítsák, és helyére egy olyan pót-hit lidércfénye kell kerüljön,  melynek a kereszt hitéhez semmi köze, akkor közel jutunk a templom szellemi megcsúfolásához, s ekkor minden hitét megvalló keresztény kötelessége, hogy a felelősségét a másik oldalon állókétól világosan megkülönböztesse, lelkiismeretét elhatárolja minden vétkes közreműködéstől egy ilyen végzetes   és romlott dologban.   Ha   az   ellenfelek   minél   jobban   arra   törekszenek,   hogy   sötét szándékaikat letagadják és megszépítsék, annál nagyobb a tere a növekvő bizalmatlanságnak és a  keserű tapasztalat által felélesztett gyanakvó éberségnek. Az arra nem hivatottak által ellenőrzött és béklyóba zárt vallásos oktatás formális fenntartása egy olyan iskolában, ahol más világnézeti tantárgyak keretében ugyanazon vallás ellen tervszerűen és gyűlölködve  dolgoznak, soha nem   lehet   olyan   igazolási   alapot   találni,   hogy   egy   ilyen   vallásosságot   szétverő iskolatípushoz   egy   hívő   keresztény   önként   csatlakozzon.   Tudjuk   szeretett   katolikus keresztények,   hogy   nálatok   ilyen   önkéntességről     nem   lehet   szó.   Tudjuk,   hogy   egy közöttetek megtartott   szabad és titkos szavazás egyértelmű mindent elsöprő népszavazás lenne  a  felekezeti   iskola  mellett.   És   emiatt  a  jövőben   fáradságot   nem  kímélve   nyíltan felpanaszoljuk az azért felelős helyeken az eddigi kényszerintézkedések jogellenességét, s a szabad akaratból történő iskolaválasztás  kötelességszerűségét. Mindeközben ne feledjétek, hogy  az   isteni   akaratból     a   titeket   a   gyermekeitekkel   összekötő   felelősség   kötelékétől semmilyen földi hatalom oldhat fel.  Senki azok közül, aki ma nevelési jogotokat fenyegeti és aki nevelési kötelességetek alól felmenteni tervez, nem fog helyettetek az Örök Bíró előtt válaszolni, amikor Ő az kérdi tőletek: Hol vannak azok, akiket nektek adtam? Bárcsak mindannyian   azt   tudnátok   válaszolni:   „  Akiket   nekem   adtál,   azok   közül   senkit   sem vesztettem el”³⁸

49.

 Tiszteletre méltó Testvéreim! Bizonyosak vagyunk abban, hogy azok a szavak, melyeket e döntő órában nektek és rajtatokon keresztül  a Német Birodalom katolikusai felé intézünk, oly visszhangra találnak hű fiaink szívében és tetteiben,   hogy az közös Atyánk szerető gondoskodásának   megfeleljen.   Ha   van   valami,   amiért   az   Úrhoz   különös   buzgalommal könyörgünk, az a következő: érje el szavunk azok szívét és fülét, s késztesse elgondolkozni azokat, akik  hagyják    magukat   a Krisztussal és Szent Evangéliumával szemben állók általcsábítással és fenyegetéssel bekeríteni.

50.

   Üzenetünk minden szavát mérlegeltük az Igazság és egyben a Szeretet mérlegén. Nem kívántunk   sem   az   időknek   nem   megfelelő   hallgatással,   a   felvilágosítás   elmaradásával bűnrészesek lenni, sem azáltal, hogy szükségtelen szigorúsággal, szívünket megkeményítjük azokkal szemben, akik lelkipásztori felelősségünk alá tartoznak és akik pásztori szeretete már csak azért sem kevésbé fontos, mert jelenleg a tévedés és az idegenné válás útját járják. Azt kívánom azoknak, akik új környezetük szokásaihoz idomulva az elhagyott Isten házát s Atyát magát a hűtlenség, hálátlanság sőt a  méltánytalanság szavával illetik, felejtsék el amit maguk mögé vetettek; eljő a nap, amikor a Istentelenség és a lelki elveszettség borzalma e ma elveszett Fiúk felett összecsapnak, s őket a honvágy  visszahajtja ahhoz „az Istenhez, aki ifjúságukat megörvendeztette”  és az Egyházhoz, kinek anyai keze számukra a mennyei Atyához vezető utat mutatta. Szüntelen azért imádkozunk, hogy ennek az órának eljöttét meggyorsítsuk.

38Jn 18,9.13

51.

 Úgy mint  az Egyház más korszakaiban ez egy új fellendülés és a belső lelki megtisztulás előhírnöke   lesz,   amennyiben   a   hívők   akarata   és   Krisztus   követőinek   szenvedésre   való készsége elég nagy lesz, hogy az egyházüldözők fizikai hatalmával a belső hit feltétlenségét, az örökkévalóságban való remény elpusztíthatatlanságát, a tetterős szeretet ellenállhatatlan mindenhatóságát  állítsák   szembe.    A  szent   böjti   és   húsvéti  idő,   mely  a   büntetés   általi bensőségessé válást hirdeti, és a keresztények tekintete még többször irányul a keresztre, s egyidejűleg a Feltámadott fensőbbségére mint különben, legyen mindannyiatok számára örömmel üdvözölt és buzgón kihasznált alkalom, hogy az értelmet és lelket a Krisztus keresztjéből   kisugárzó hősiesség, szenvedés, és győzelem szellemével   töltsétek meg. És ekkor, s ebben bizonyosak vagyunk, az Egyház ellenségei, kik úgy vélik eljött az órájuk, hamarosan rájönnek, hogy túl korán örültek, s nyúltak az ásóért. És akkor eljön a nap, amikor  Krisztus ellenségeinek győzelmi dalai helyett, a Krisztushoz hű emberek ajkáról és szívéből a felszabadulás Te Deum-ja szállhat fel az égbe, a Mindenható felé irányuló  hála Te Deum-ja, az öröm  Te Deum-ja arról, hogy a német nép ma elkóborolt részeit tekintve is a vallási hazatérés útjára lépett,  a szenvedés által megtisztított hite térdét meghajlítja Jézus Krisztus, az Idő és örökkévalóság Királya előtt és a nyugati keresztény Egyházat tagadók és megsemmisítők elleni harcban más népek jó szándékú embereivel összhangban arra készül, hogy  teljesítse azt a hívatást, amit  az Örökkévaló tervei számára kijelöltek.

52.

  Ő,   aki   a   szívet   és   a   vesét   átvizsgálja⁴⁰,   ő   a   tanunk,   hogy   nincs   más   szívből   jövő kívánságunk,   minthogy   helyreállítsuk   az   Egyház   és   az   Állam   közti   igaz   békét Németországban.  Ha azonban hibánkon  kívül a béke nem jöhet létre,  Isten Egyháza a Mindenható nevében - kinek karjai ma sem rövidebbek - megvédi jogait és szabadságát. Benne   bízva   „nem   szűnünk   meg   imádkozni   és   könyörögni”⁴¹ érettetek,   az   Egyház gyermekeiért, azért, hogy a bánat napjai lerövidüljenek, és az megmérettetés napján titeket hűnek találjanak; és az ellenségekért és üldözőkért is: bárha  az minden irgalom és  minden fény Atyja a felismerés damaszkuszi óráját ajándékozná nekik, számukra és azon sokak számára, akik velük együtt tévedtek ill. tévednek.

53.

Ezzel a könyörgő imával a szívben és az ajkakon az Isteni segítséget biztosítékként atyai szeretettel   nyújtjuk   apostoli   áldást,   támasztékként   a   Ti   nehéz   és   felelősségteljes elhatározásaitokban,   a   harcban   való   megerősítésként,   a   szenvedésben   vigasztalásként, nektek hű népetek püspöki pásztorai, a papoknak és rendtagoknak, az Akció Katolika világi apostolainak, s mind-mind az Egyházmegyei tagoknak, s nem utolsó sorban a betegeknek és a fogva tartottaknak.  Kelt, Vatikánban, Húsvétvasárnap, 1937 március 14.

Pius PP. XI.

39Zsolt 42,4.40Zsolt 7,1041Kol 1,9.14