Népszerű bejegyzések

2016. május 26., csütörtök

Summi Pontificatus (XII. Pius pápa apostoli körlevele)




XII PIUS PÁPA
  SUMMI PONTIFICATUS KEZDETŰ APOSTOLI KÖRLEVELE.



Tisztelendő Testvérek,
Üdvöt és Apostoli Áldást!

A pápaság méltóságát és súlyos gondjait bízta Reánk az Úr kifürkészhetetlen tervében érdemeink nélkül éppen abban az évben, amelyben negyvenedik évfordulója van annak, hogy halhatatlan emlékű elődünk XIII. Leo a század fordulója előtt, a jubiláris Szentév küszöbén elrendelte az emberi nem felajánlását az egész földön Jézus legszentebb Szívének.
Benső megelégedéssel és nagy örömmel fogadtuk  az «Annum Sacrum» enciklikát, mint égi üzenetet (Acta Leonis, vol. XIX. p. 71)) amikor mint újmisés elmondhattuk az oltárnál: «Az Úr oltárához megyek» (42. zs. 4.). És milyen lelkes buzgósággal csatlakoztunk lélekben azokhoz a gondolatokhoz és szándékokhoz, amelyek lelkesítették és vezették a Főpap valóban gondviselésszerű cselekedetét, aki fényes tehetségének alaposságával ismerte korának nyílt és titkos sebeit és szükségeit. Ezért mélységes hálát érzünk az isteni Gondviselés iránt, amely pápaságunk kezdetét ebbe az évbe helyezte, amelyben annak az említésre méltó eseménynek emlékét ünnepeljük és amely év papságunk első éve volt; igen szívesen megragadjuk ezt az alkalmat, hogy megdicsőült elődünk legszentebb szándékait követve a «Királyok Királyának és az Urak Urának» (I. Tim. 6, 15. Titkos Jel. 19, 16.) köteles hódolatunkat bemutassuk, mint pápaságunk és tisztségünk első imádságát. Legyen ez a hódolat kezdete és feltétele a mi törekvésünknek, akaratunknak és reményünknek, tanításunknak és lelkipásztori tevékenységünknek, fáradságunknak és szenvedéseinknek türelme, amelyet mind csupán Jézus Krisztus országa elterjedésének szentelünk.

Kimondhatatlan javak forrása.
Ha az örökkévalóság fényében vizsgáljuk az utolsó negyven év külső eseményeit és belső fejlődését, megmérjük az innen származott eredményeket és hiányokat, akkor mind világosabban jelenik meg előttünk szent jelentőségében az emberi nem felajánlása Jézus Krisztus Királynak, hogy mennyire megtisztított, felemelt és szentül megerősített mindnyájunkat; és éppoly világosan áll szemeink előtt, mily bölcsességgel törekszik az egész emberi társadalmat gyógyítani, nemesíteni és az igazi jólétet előmozdítani. Az a felajánlás Nekünk úgy tűnik fel, mint isteni buzdítás és a kegyelem hírnöke nemcsak az Egyház, hanem az egész emberi nem számára, amely buzdításra és irányításra szorul, az egyenes útról letért és csak a jelen földi dolgokkal törődik és ezért nyomorultul tengődik; ez üzenet az összes embereknek, akik napról-napra nagyobb számban térnek el Jézus Krisztus hitétől, sőt elszakadnak törvényeinek elismerésétől és követésétől; végül üzenet a világ ama gondolata ellen, amelynek az evangélium által elterjedt hegyi beszéd tanítása a szeretetről és az önmegtagadásról, valamint az isteni Szeretetnek a Kereszten bemutatott áldozata botrány és ostobaság. Amint egykor az Üdvözítőnk előfutárja az érdeklődőknek odakiáltotta «Ime az Isten Báránya» (Ján. 1, 29.), hogy figyelmeztesse őket a «népek várományosára» (Agg. 2, 8.), bár ismeretlenül köztük tartózkodott, így Jézus Krisztus helytartója is kérve, könyörögve kiáltja : «Ime, Királyotok» (Ján. 19, 14.) mindazoknak, akik — tagadók, kétségeskedők, határozatlanok —, vagy visszautasítják az Egyházban mindenkor élő és működő Üdvözítő követését vagy csak nemtörődömséggel és hanyagul követik Őt.
Jézus Szentséges Szíve tiszteletének a szívekbe való mindnagyobb elterjedéséből és növekedéséből, — amely nemcsak az emberiségnek a század- fordulón történt felajánlásában, hanem boldog emlékű közvetlen elődünktől meghonosított Jézus Krisztus Király ünnepében is megnyilvánult (Quas Primas Enc. A. A. S. 1925.) —, a keresztényeknek megszámlálhatatlan javak származtak, mintegy «folyó áradása*, amely «Isten országát megörvendezteti*. (45. zs. 5.) Melyik kor szorul ezekre a javakra, ha nem a mi korunk? Melyik kor szenvedett a lélek ürességétől és benső szükségektől annyit, mint éppen a mi korunk, amely technikai és politikai szempontokból haladást tud felmutatni? Nem alkalmazható-e rá a Titkos Jelenések könyvének ama kinyilatkoztató szava : «Azt mondod, gazdag vagyok és annyira bővelkedem, hogy semmiben sem szűkölködöm ; és nem^ tudod, hogy nyomorult vagy és ügyefogyott, szegény, vak és mezítelen» (Titk. Jel. 7, 17.).
Tisztelendő Testvérek, semmi valóban nem sürgősebb, mint korunk embereinek «Krisztus kivizsgálhatatlan gazdagságát» (Ef. 3, 8.) hirdetni. Valóban nincs nemesebb és fenségesebb, mint az isteni Király zászlaját kibontani és meglengetni azok előtt, akik hamis és csalfa jeleket követnek, és sikeresen visszavezetni őket a győzedelmes Kereszthez, amelyet nyomorultul elhagytak. Tehát ki az, aki látva a testvéreknek és nővéreknek nagy sokaságát, akik tévelyektől elvakítva, szenvedélyektől megpuhítva, előítéletekkel eltelve Isten ősi hitétől és Jézus Krisztus evangéliumától elbolyongtak, — ki az —, ismételjük, akinek  a szívét nem lelkesíti a szeretet, hogy önként és szívesen ezek segítségére jöjjön? Aki Krisztus hadseregéhez tartozik — akár pap, akár világi —, miért ne érezné magát hivatva az őrködésre és az ügyünk megvédésére, amikor Krisztus ellenségeinek félelmetesen növekvő csapatait és annak a hazug tannak hírnökeit látja, akik megtagadva és a gyakorlatban megvetve a keresztény hit üdvös igazságait és erényeit, a legnagyobb kegyeletsértéssel összetörik Isten parancsainak tábláit, hogy azok helyébe más törvényeket állítsanak, amelyekben visszautasítják mind a sinai kinyilatkoztatásban adott erkölcsi fegyelem elveit, mind pedig a Krisztus keresztjéből és a hegyi beszédből áradó isteni szellemet? Mindnyájunk előtt kétségkívül világos — nem lelki fájdalom nélkül —, hogy ezeknek a tévedéseknek csírái halálos termést hoznak azokban, akik békés és biztos javak élvezetében névleg Krisztus követőinek vallják magukat, amikor azonban makacs erővel ellenállni, kitartani, szenvedni, a titkos és a nyílt üldözéseket elkerülni kellene, kétségeskedők, gyávák és kislelkűek lesznek, a kockázattól és az áldozatoktól visszariadnak, amelyeket pedig a keresztény hit megvallása parancsol, de ők az isteni Megváltó véres nyomdokait követni nem hajlandók.

Krisztus Király zászlaja alatt.
A dolgoknak és időknek ily körülményei között, Tisztelendő Testvérek, Jézus Krisztus Király közelgő ünnepe — amikor első enciklikánkat már kézhez kapjátok — jelentse mindenkinek az isteni kegyelem ajándékait, amelyekkel a halandók lelkei evangéliumi erővel megújuljanak és Krisztus országa megvalósuljon és viruljon. Ezen a napon az emberi nem felajánlása Jézus Krisztus Szentséges Szívének ünnepélyes szertartással és különös áhítattal történjen, az Örök Király oltára körül egybegyűjtve a népek és nemzetek híveit, hogy Őt imádják, a maguk és mások engeszteléseit felajánlják, az igazság és a szeretet legszentebb törvényének örökérvényű hűségesküt tegyenek. Lángoljon és világítson az összes keresztényekben az égi tűz, merítsenek ebből természetfeletti kegyelmet, amelyet Krisztus hozott meg nekünk. Kegyelmet merítsenek azok is, akik lélekben sínylődnek, akik elfáradva unottan hevernek, hogy a lélek épségét és erejét visszaszerezzék és megújítsák. Részesüljenek végül a kegyelemben azok is, akik az isteni Üdvözítőt nem ismerik vagy nyomorultul elhagyták; a keresztények sok-sok milliós sokasága azon az ünnepélyes napon Istent így kérje : «Igaz világosság, amely megvilágosít minden e világra jövő embert» (Ján. 1, 9.) világosítsa meg az üdvösség útját és keltse fel a tévelygők lelkében az örök javak után való vágyat, amely mindnyájunkat ahhoz vezéreljen, aki a Kereszt véres trónusáról szorgalmasan hív és aki nekik is «az út, az igazság és az élet» (Ján. 14, 6.) kíván lenni.
Atyai köszönet.
Pápaságunk ezen első enciklikáját Jézus Krisztus Király jelében élő hittel és reménnyel telt szívvel bocsátjuk közre és meg vagyunk győződve, hogy az Úr egész nyája lelkes egyetértéssel fogadja és követi. Korunkban tapasztaljuk, hogy a dolgok kétséges állása és gondjai a katolikus emberek lelkét kölcsönös támogatásra indítják, a testvéri egymásrautaltság érzelmét megtisztítják, mindinkább erősítik, mint talán soha máskor ; mindazokban, akik hisznek Istenben és Jézus Krisztust, mint vezért és tanítót követik, felkeltik a közös veszéllyel szemben a közös állásfoglalás tudatát.
A katolikus közösségnek e szelleme, amelyet — mint említettük — a veszélyeztetett helyzet annyira megnövelt, az összetartás megerősített és a jövendő győzelem reménye táplál. Bennünket nagy örömmel és vigasztalással töltött el azokban a napokban, amikor remegő léptekkel, de Isten- ben bízva elfoglaltuk azt a katedrát, amelyet nagy elődünk üresen hagyott.
Élénken emlékezünk vissza ama számtalan bizonyságra és fiúi hűségnyilatkozatra az Egyház és Jézus Krisztus helytartója iránt, amelyek megválasztásunk és megkoronázásunk alkalmával mint gyengéd és meleg önkéntes megnyilkozások Hozzánk érkeztek. Ezt az alkalmat legyen szabad megragadnom, Tisztelendő Testvérek, hogy hozzátok intézzem és rajtatok keresztül az Űr nyájához is, meghatott köszönetemnek szavait a római pápa iránt megnyilvánult tiszteletteljes szeretetnek és megdönthetetlen hűségnek megnyilatkozásaiért, amelyekkel a Legfőbb Papnak és Pásztornak Isten erejével rendelt tisztségét elismerték. Ezek a megnyilatkozások nem szerény személyünknek, hanem, a legnemesebb és legfontosabb hivatalnak szólnak, amelynek elvállalására az Úr Bennünket meghívott. Amikor a vállalt teher nagy súlyát éreztük, amelyet az Isten akaratából Nekünk adott hatalom jelent, nagy vigasztalásunkra szolgált  a katolikus Egyháznak ékesen szóló egysége, amely sánccá és erős várfallá alakulva annál szorosabban kapcsolódik Szent Péter győzhetetlen sziklájához, mennél inkább nő Krisztus ellenségeinek  merészsége.
A katolikus és testvéri egységnek és a népek természetfölötti  szükségének bizonysága a közös atya iránt Nekünk annál gazdagabb és boldogabb reményt adott, mennél tragikusabbak voltak a pillanat anyagi és lelki körülményei, amelyben azok megnyilvánultak. Azoknak kedves emléke pápaságunknak első hónapjaiban megerősített, amikor már tapasztaltuk a nehézségeket, gondokat és megpróbáltatásokat, amelyekkel Krisztus jegyesének útja tele van szórva.
Nem mellőzzük hallgatással, mily megható elismeréssel fogadtuk azoknak is a jókívánatait, akik bár nem tartoznak a katolikus Egyház látható testéhez, velük született nemességükben és őszinteségükben nem feledkeztek meg, mennyire velünk éreznek vagy a Krisztus iránti szeretet vagy az Istenbe vetett hit miatt. Tehát ők is fogadják hálánk kifejezését. Mi mindezeket összesen és együttvéve az isteni oltalomnak és védelemnek  ajánljuk és ünnepélyesen biztosítjuk, hogy egy gondolat hatja át lelkünket, t. i. utánozni a jó Pásztor példáját : mindenkit az igaz boldogságra vezetni, hogy «életük legyen és bővebben legyen». (Ján. 10., 10.)

A Lateráni Egyezmény gondviselésszerű műve.
De különös módon hálás szívvel kívánjuk kifejezni érzelmeinket a császároknak és királyoknak , az államok legfőbb irányítóinak és testületeinek, amelyek az Apostoli Szentszékkel a baráti viszony kötelékeit ápolják és Hozzánk a hódolatnak  és tiszteletnek a jeleit juttatták el. Ezek között — ebben az összes népekhez intézett enciklikában is kiemeljük — első helyen örömmel töltött el Olaszország ; Olaszországot mondunk, az Apostolok fejedelmeitől ültetett hit termékeny kertjét, amely hála a Lateráni Egyezmény gondviselésszerű művének, most a Szentszéknél hivatalosan képviselt államok sorában tiszteletbeli helyet foglal el.
Ezen egyezménnyel az «Itáliának visszaadott Krisztus békéje mint hajnalpír ragyog tündöklőn, hirdetve a békés és testvéri egyesülést a vallás szent dolgaiban és a társadalmi együttélésben; kérjük az Istent, hogy ez a béke mindenkor derült napokat hozzon, éltesse, tágítsa és erősítse az olasz nép kedélyét: azét a népét, amely oly közel áll Hozzánk és amelynek környezetében Mi ugyanazt az élet lehelletet szívjuk, bizodalmas reménykedéssel könyörgünk Istenhez, hogy ezt az elődeinknek és Nekünk oly kedves nemzetet dicsőséges katolikus múltjához híven megtartsa és a hatalmas Isten védelme alatt minél jobban tapasztalhassa magán a zsoltáros szavait: «Boldog a nép, amelynek Isten az Ura». (143. zs. 15.)
Az a boldogságot ígérő új jogi és vallási helyzet, amelyet a Lateráni Egyezmény Olaszország és az egész katolikus világ számára megteremtett, soha sem tűnt fel Nekünk oly hatalmasnak és egyesítőnek, mint abban a pillanatban, amikor a vatikáni Bazilika erkélyéről először tártuk ki karjainkat és emeltük fel áldástosztó kezünket Róma, a pápaság székhelye és a mi forrón szeretett szülővárosunk, az Egyházzal kibékült Olaszország és az egész földkerekség felé.

Krisztus helytartójának kötelessége.
Helytartója vagyunk annak, aki egy döntő pillanatban a legfőbb földi hatalom képviselője előtt a nagy szót kimondotta : «Arra születtem és azért jöttem a világra, hogy az igazságról tanúbizonyságot tegyek.» (Ján. 18, 37.) Mint ilyen, hivatali kötelességünknek tartjuk manapság, hogy apostoli bátorsággal bizonyságot tegyünk az igazságról. Ez a kötelesség kiterjed mindama emberi tévedések és hibák leleplezésére és cáfolatára, amelyeket fel kell ismerni, ha kezelni és gyógyítani akarjuk azokat. «És megismeritek az igazságot és az igazság megszabadít titeket.» (Ján. 8, 32.) Hivatásunk teljesítésében nem fognak Bennünket földi tekintetek befolyásolni ; sem bizalmatlanság, sem ellentmondás, sem elutasítás, sem értetlenség. Még a félelem sem, hogy esetleg félreértenek, vagy hamisan magyaráznak, tarthat ettől Bennünket vissza. De mindig azzal az atyai szeretettel fogjuk ezt tenni, amely maga is szenved gyermekei fájdalmával, amikor az orvosságot beadja, a lelkipásztorok isteni példáját, Krisztus Urunkat utánozva, aki fényt és szeretetet egyformán áraszt «igazsá- got cselekedvén a szeretetben*. (Ef. 4, 15.)
Annak az útnak kezdetén, amely a jelen idők lelki és erkölcsi romlásához vezetett, nem kevesek azon törekvései állnak, hogy Krisztus Urunkat kiűzzék országából és megtagadják a tőle adott igazság törvényét és szeretet parancsait, amelyek országának az életlehellete és erőssége. Az üdvösség egyetlen útja Krisztus királyi jogainak elismerése, az egyesek és a társadalom visszatérése az igazságnak és a szeretetnek törvényéhez.
E pillanatban, Tisztelendő Testvérek, mikor e sorokat írjuk, érkezett Hozzánk a döbbenetes hír, hogy a háború szörnyű lángba borulása megtörtént, amelyet elhárítani törekedtünk. Iró- tollunk megakad, amikor a számtalan ember szenvedéseinek örvényeire gondolunk, akikre még tegnap a szerény jólétnek sugara mosolygott családi otthonukban. Atyai szívünket a félelem szorongatja, amikor mindarra gondolunk, ami az erőszaknak és a gyűlöletnek sötét magvából érlelődik, amelynek ma a kard szántja fel a véres barázdákat. A fenyegető és a jövő szerencsétlenségek előrelátásakor érezzük, hogy mennyire a kötelességünk folytonos kitartással azok szemét és szívét, akikben még a jóakarat érzése megmaradt, ráirányítani az Egyetlenre, akitől a világ üdvössége származik, akinek mindenható és irgalmas keze véget vethetne e viharnak, akinek igazsága és szeretete megvilágíthatja az elméket és meggyógyíthatja a szíveket azoknál a sokaknál is, akik tévelyekben, ellentéteikben, harcokban elmerültek, hogy azokat ismét Jézus Krisztus királyságának szellemében újjáalakítsa.
De talán remélhetjük — kérjük, adja meg az Isten —, hogy nyomorult korunk sokak gondolkodását és szándékait jobbra változtatja, akik eddig vak bizalommal, de tanácstalanul és oktalanul az elterjedt modern tévelyek útját járták anélkül, hogy sejtették volna, mennyire kétes és cselvetésekkel tele úton járnak. És sokan, akik legkevésbé sem fontolták meg, mennyit ér az Egyház pásztori hivatása a lelkek helyes és szent nevelésében, most talán ugyanannak az Egyháznak figyelmeztetéseit, amelyeket könnyebb és biztosabb időkben félretettek, jobban megértik és többre becsülik. A jelenkor szorongattatásai és lesújtó helyzetei a keresztény tanítás parancsait igazolják és leginkább indíthatják a lelkeket az igazságra. Eme tévelyek és vélemények keresztény névtől elfordult hatalmas csoportja mérges gyümölcsöket érlel és azon tanítás elítélését hirdeti és kárhozatát tartalmazza, amelynek hathatóssága minden vitán felül áll.
Néha ugyanis a kínos kiábrándulásnak és csalódásnak órái, az isteni kegyelem órái, az «Úr átmenete* (Exod. 12, 11.), amelyben az Űr szavára : «íme az ajtónál állok és zörgetek» (Titk. Jel. 3, 20.), gyakran megnyílnak az ajtók, amelyek egyébként zárva maradnának. Isten a tanú, mily őszinte részvéttel, szent örömmel fordítjuk lelkünket azok felé, akik hasonló keserű csalódások következtében érzik magukban a keresztény igazságnak, igazságosságnak és békének a vágyát megszületni. Azonban azok iránt is szeretetet érez a lelkünk, akiknek még nem virradt fel a felső megvilágítás; ajkaink hő imával kérik az Istent, hogy értelmüket, amely Krisztust megtagadja és megveti, azzal a fényességgel világítsa meg kissé, amely valamikor Sault Pállá változtatta és az Egyház legnehezebb időiben titokzatos erejét kinyilvánította.

A jelen idők tévedései.
A mi összefoglaló egyháztanítói állásfoglalásunkat a jelen kor tévedéseivel szemben egy későbbi, a külső események hullámzásától kevésbé  befolyásolt időpontra tartjuk fenn. És most csak néhány alapvető útmutatásra akarunk szorítkozni.
A mai idők a múlt hamis tanításaihoz olyan tömegben halmozták fel az új tévedéseket, hogy valóságos rémületet kellett kelteniük. A bajok tulajdonképpeni gyökere mindenekelőtt abban van, hogy tagadásba vették és elutasítják azt az általánosan kötelező erkölcsi törvényt, mely az egyesek, a közösségek és az államok kölcsönös viszonyaira annyira szükséges :                                  ma a természeti
erkölcsi törvény félreismerése vagy egyenesen elfeledése uralkodik széltében-hosszában.
Ez a természeti törvény, mint alapon, Istenen nyugszik. Ő mindenek mindenható Teremtője, Atyja, a legfőbb és független törvényhozó, az emberi cselekedetek minden ttudó és igazságos bírája. Ahol Istent tagadják, ott megrendítik az erkölcsi élet alapjait ; a természet hangja meggyöngül, esetleg el is némul az a hang, amely a legműveletlenebbeket, sőt a legcivilizálatlanabb vadakat is megtanítja arra, mi a jó és mi a rossz, mi a megengedett és mi a tilos.
És ha azt kérdezik, hogyan jutottunk el az erkölcs alapjainak a tagadásához, a felelet ez : azzal kezdődött, hogy az emberek eltávolodtak Krisztus tanításától, amelynek őrzője és tanítója Péter széke. Azelőtt ez a tan adta meg Európának a szellemi egységet és Európa megnevelve és megnemesedve a kereszttől, olyan fellendülést nyert, hogy más népek és a többi földrészek nevelője lehetett. De az Egyház tanító hivatalától való elszakadás az elszakadt testvérek egy részét oly messzire vetette, hogy a kereszténység alapdogmáját, a Megváltó istenségét megtagadták és így az általános bomlási folyamatot siettették.

A pogányság jelei.
Mikor Krisztust megfeszítették, a Szentírás szerint sötétség borult az országra ; félelmet keltő jelképéül annak, ami történt és ami szellemileg mindig újra megtörténik, valahányszor a hitetlenség vakságában és gőgjében Krisztust ténylegesen kizárja a kor életéből, különösen nyilvános életéből. A következménye ennek az, hogy azok az erkölcsi értékek, amelyek szerint korábbi időkben a magán és nyilvános életet megítélték, mintegy kurzuson kívül kerülnek ; az ember, a család és az állam, a társadalmi élet agyonmagasztalt laicizálása által az Isten-gondolat és az egyházi tanítás jótevő és megújító befolyása alól kikerül; és most még olyan vidékeken is, ahol századokon keresztül a keresztény kultúra sugarai világítottak, egy romlott és romboló pogányság mind világosabb, nyilvánvalóbb és félelmesebb jelei mutatkoznak : «Sötétség tört be, amikor Krisztust megfeszítették®. (Brev. Rom. Parasc. resp. IV.)
Sokan, amikor eltávolodtak Jézus Krisztus parancsaitól, nem vették észre, hogy az igazság mezébe öltözött szavak üres ragyogása megtévesztette őket és azt hitték, hogy az evangéliumi tanítás visszautasításával a szolgaság megszüntetése következik; a keserű következményeket sem látták, hogy a megszabadító igazság tévellyé lett, amely szolgaságot hoz ; azt sem fontolták meg, amikor Isten végtelenül bölcs és atyai törvényeiről lemondtak, Jézus Krisztus szeretetet hirdető, az embereket összekötő, a lelkeket magasba emelő parancsait visszautasították, hogy az emberek hullámzó és változó önkényének adják át magukat. A dolgok haladásáról beszéltek, míg valójában helyzetük rosszabbra fordult; haladásról álmodtak, nemesebbek eléréséről gondolkodtak, míg szerencsétlenül emberi méltóságukban is hátrább jutottak ; és azt állították, hogy századunk befejezettséget és tökéletességet hozott, amikor valójában a régi szolgaságba jutottak. Nem látták át, hogy bárki emberfia, ha a keresztény törvény helyébe valami pótlékot akar állítani, hiábavaló és csalárd munkát végez, «hiúkká lettek — ugyanis — gondolataikban®. (Róm. 1, 21.1
Az Istenben és az isteni Üdvözítőben való hit meggyöngült, az erkölcsi elvek világossága a lelkekben elhomályosult, a szilárdságnak és biztonságnak egyetlen alapja megingott, amelyen a lelkek és dolgok belső és külső, magán és nyilvános rendje felépül, amely egyedül van hivatva az államok jólétét megszülni és épen fenntartani.
Az is biztos, hogy amikor Európa népei a keresztény intézményektől és parancsoktól teremtett testvéri szövetségben éltek, nem hiányoztak a széthúzások, a felforgatások, a pusztító háborúk, de soha talán máskor nem voltak az emberek lélekben úgy megtörve és elcsüggedve, mint a jelenben, amikor keserű félelemmel látják, menynyire nehéz orvoslást találni bajaikra. Míg ellenkezőleg a közelmúlt időkben az értelem előtt ismert és tudott dolog volt, mi tiltott, mi nem, mi szabad, mi nem szabad és ez a feszültségeket, az ellentéteket megkönnyítette, a feltámadt vágyakat korlátozta és így utat nyitott az ellentétek tisztességes megoldására. De a mai időkben nemcsak a fékezhetetlen becsvágy heves felindulásaiból származnak az ellentétek, hanem inkább a belső lelkiismereti zavarból, lelki krízisekből, amelyek felforgatják a magán és a nyilvános erkölcsiségnek és tisztességnek egészséges elveit.
A szeretet törvényeinek elfeledése.
A sokféle és különböző tévelyek között, amelyek a vallási parancsok és erkölcsi szabályok megvetéséből és meggyalázásából mint mérgezett forrásból származnak, különösen kettőre hívjuk fel figyelmeteket, Tisztelendő Testvérek, mint amelyek majdnem lehetetlenné vagy legalábbis kétségessé és bizonytalanná teszik a népek békés együttélését. Az első veszélyes tévedés, amely ma igen el van terjedve, abban áll, hogy az emberek a szolidaritás és a szeretet törvényét elfeledik; azt a törvényt, amelyet a közös származás követel, az összes emberek közös értelmes természetének egyenlősége, bármely nemzethez tartozik, előír, mind pedig a megváltás áldozata, amelyet az Úr Krisztus a kereszt oltárán az Örök Atyának a lelkek engeszteléséül bemutatott.
Valóban a Szentírás első lapja csodálatos egyszerűséggel elmondja, hogyan teremtette Isten az embert, mint teremtő művének koronáját a saját képére és hasonlatosságára (Gen. 1, 26— 27.) ; ugyancsak a Szentírás megtanít arra, hogy természetfölötti ajándékokkal gazdagította, örök és kimondhatatlan boldogságra rendelte. Azonkívül elmondja, hogy a férfi és az asszony első házasságából származtak az összes emberek, akik — élénken és jelentőség Lelkes szavakkal festve — különböző törzsekre és nemzetekre oszoltak szét a föld különböző részein. Es amikor nyomorultul eltévelyedtek Teremtőjüktől, Isten nem szűnt meg atyai lelkét irányukban kimutatni, akik irgalmas tervei szerint majd egykor a vele kötendő barátság szövetségében egyesülnek. (Gen. 12, 3.)
És a nemzetek apostola, ennek az igazságnak hírnöke, hogy az emberek testvériesen nagy családban egyesüljenek, a görögök nemzetének hirdeti, hogy Isten «egyből alkotta az egész emberi nemet, hogy az egész földszínén lakjék; meghatározván az ő itt lakásuknak bizonyos idejét és helyét, hogy keressék az Istent». (Apcsel. 17, 26—27.)
Az emberi család alapvető egysége.
Ezért csodálatos a látomás, amely az emberi nemet a Teremtőtől való közös származás egységében szemlélteti ama mondás szerint: ’Egy az Isten és mindenek Atyja, ki mindenek fölött és mindeneken és mindnyájunkban’. (Ef. 4, 6.), és egy a természetben, amely az anyagi Lest és a szellemi, halhatatlan lélek egységében áll; egy a mindenkinek kitűzött legközelebbi cél miatt, egy a jelen élet folyamán végzendő közös küldetés miatt, egy az ugyanazon földön való tartózkodás miatt, amelynek javaival a természeti jog következtében mindnyájan élhetnek, hogy táplálják magukat és fejlesszék az életet; egy végül a legfőbb, természetfeletti cél, Isten miatt, akihez mindnyájunknak törekedni kell és egy a célra vezető ugyanazon eszközök használata miatt.
És ugyanaz a nemzetek Apostola az emberi nem egységét bizonyítja azokból a kötelékekből, amelyekkel Isten Fiának, Isten láthatatlan képével összeköttetünk, «akiben az összes dolgok teremtettek® (Kol. 1. 16.) ; végül ugyanazon megváltásból, amelyet Krisztus keserves kínzások között mindenkinek megszerzett, amikor az Isten felbontott barátságát, amely az eredetben belénk oltatott, visszaállította és így a mennyei Atyának és az embereknek kibékítője lett : «mert egy az Isten, egy a közbenjáró is az Isten és az emberek között, az ember Jézus Krisztus*. (I. Tim. 2, 5.) Isten és az emberiség között visszaállított barátság bensőbbé és erősebbé való kialakítására, az üdvösségnek és a békének isteni közbenjárója a coenaculum szent csendjében a legnagyobb áldozatra kész, legszentebb ajkairól szavak hangzottak el, amelyek századokon át visszhangzanak és a szeretet hősiességét teremtik meg ebben a szeretettől elidegenedett, gyűlöletre hajlamos világ közepette : «Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.» (Ján. 15, 12.)
Természetfeletti igazságok ezek, az egység mély alapjait és kölcsönös, erős kötelékeit alkotják, megerősítve az Isten és az isteni Megváltó szeretetétől, akitől mindnyájan fogadjuk az üdvösséget «Krisztus testének épülésére, mígnem mindnyájan eljutunk a hitnek és az Isten Fia ismeretének egységére tökéletes férfikort érvén, Krisztus teljes korának mértéke szerint*. (Ef. 4, 12—13.)
Ezért ha az egész emberiségnek elméleti és gyakorlati egységét megfontoljuk, az egyes egvedek nem tűnnek fel, mint egymás között elkülönült homokszemek, hanem igenis megfelelő szerves rendben egyesülve, a különböző idők szükségletei, a természetes és természetfölötti rendeltetés szerint különböző rendekben. A nemzetek az élet és a kultúra különböző feltételei szerint fejlődve egymástól különböznek, de ezért nem szükséges az emberi család egységét megtörni, hanem inkább ezt a családot gazdagítani és szépíteni a sajátságos adományok és lelki tehetségek kölcsönös közvetítésével, a javak kölcsönös kicserélésével, amely csak akkor lehetséges és egyszersmind hatásos, ha ugyanazon Atyának összes fiait és ugyanazon isteni vérrel megváltott teremtményeit az élénk és lángoló szeretet szent szövetsége tartja össze.
Jézus Krisztus Egyháza, mint az isteni nevelő bölcsességének hű őrzője, nem gondolhat és nem gondol arra, hogy hozzányúljon vagy lebecsülje bármely nemzet sajátságos és jellegzetes tulajdonságait, amelyeket minden nép joggal és méltán őriz féltékeny jámborsággal és megérthető büszkeséggel mint szent örökséget. Az ő célja a természetfeletti egység az általános szeretetben, amelyet lélekben érezni és a gyakorlatban megvalósítani kell, nem pedig kizárólag külső és felületes egyformaság, amely éppen ezért erőtlenítő. Az Egyház örömmel üdvözli és anyai jókívánságaival kíséri mindazokat a törekvéseket és rendeleteket, amelyek e részleges erőknek és terveknek bölcs és rendezett fejlődését szolgálják, amelyeknek gyökere minden nép lelkének mélyén rejtőzik, — de csak akkor, ha ezek nem ellenkeznek az emberi nem közös egységéből és közös hivatásából származó kötelességeivel. Ő maga ismételten bebizonyította missziós tevékenységében, hogy ez a szabály egyetemes apostolságának a sarkcsillaga. Az isteni Igének hírnökei mint úttörők az idők folyamán felbecsülhetetlen nagy munkával véghezvitt kutatással a különböző nemzetek és népek kultúrájának tiszteletét előmozdították és az ott talált lelki értékek megbecsülésével termékennyé tették Krisztus evangéliumának bőséges és élő prédikációja számára. Ami a népek szokásaiban nincsen a pogány bálványimádással felbonthatatlan kötelékekkel összekapcsolva, jóindulatú vizsgálat tárgya lesz, és ha lehetségesnek mutatkozik, védelemben és épen való fenntartásban részesül. Boldog emlékezetű elődünk egy különösen kényes kérdésben ily szabályokat alkalmazva nagylelkű elhatározásokat tett, amelyek éles tehetségét és égő apostoli lelkületét bizonyítják a jelen- és az utókornak egyaránt. Nem szükséges, Tisztelendő Testvérek, hangoztatni, hogy mi késedelem nélkül ugyanezt az utat akarjuk járni. És mindazok biztosak lehetnek, bármely eredetűek és nyelvűek, akik a katolikus Egyházba belépnek, a közös Atya házában, ahol Jézus Krisztus törvényét és békéjét élvezik, mindnyájukat a fiáknak ugyanazon jogai illetik. Hogy pedig ennek az egyenlőségnek a szabályai lassan érvényre is jussanak, a bennszülött népekből kiválasszuk a legkiválóbb férfiakat, akik az övéiknél a papoknak és a püspököknek rendjét növelik. Ezért, hogy szándékunkat példával is bizonyítsuk, Krisztus Király legközelebbi ünnepén tizenkét papot, akik törzseiket és népeiket személyükben képviselik, az Apostolfejedelmek sírjánál püspöki méltósággal díszítünk fel.
Így az ellentétek közepeit, amelyek az emberiség családját szaggatják, ebből az ünnepélyes cselekedetből az egész világon szétszórt gyermekeink láthatják, hogy az Egyház tanítása, munkája és szelleme nem különbözik attól, amit a nemzetek Apostola hirdetett: «Öltözzetek az új (emberbe), aki megújíttatik annak ismeretére és képmása szerint, ki őt megteremtette ; hol nincsen pogány és zsidó, körülmetélés és körülmetéletlenség, idegen és scitha, szolga és szabad, hanem minden és mindenben Krisztus». (Kol. 3, 1011.)

A haza keresztény szeretete.
Itt azonban megjegyezni kívánjuk, hogy az egyetemes testvériség tudata, amelyet a keresztény tanítás táplál és az érzés, amely ezt sugalmazza, nincsen ellentétben a saját hazája hagyományainak és dicsőségének szeretetével és nem is akadályozza, hogy a jólétet és a törvényes érdekeket ne mozdítsák elő, mivel éppen ez a tanítás azt is tartalmazza, hogy a szeretet gyakorlásában Istentől felállított rend van, amely szerint fokozottabb mértékben kell szeretni és jót cselekedni elsősorban azokkal, akik velünk különleges kapcsolatok által egyesülnek. Erre maga az isteni Mester is példát mutatott, amikor nagyobb szeretetre gyulladt a szülőföld iránt és a Szent Város jövő romlását szomorúan megsiratta. A joggal és méltán táplálandó hazaszeretet nem ellenkezik a keresztény szeretet parancsával és nem áll útjában, hogy az összes többieket és azok előmenetelét a szeretet békés megvilágításába helyezze.
A szeretetnek és a békének ez a csodálatos tanítása sokat tett az emberiség társadalmi és vallási előhaladása érdekében. Ennek hírnökei természetfeletti sugalom hevétől tüzelve nemcsak szántottak és művelték a földet, mindennemű betegséget gyógyítottak, hanem méginkább arra törekedtek, hogy a rájuk bízott lelkeket isteni magasságokba emeljék, alakítsák, a szentség magaslatára vigyék, ahol mindent Isten világosságában látnak. Épületeket és templomokat emeltek, amelyek világosan bizonyítják, mily zseniális magasságra emelkedik az ideális keresztény tökéletességgel fényeskedő lélek ; de legfőbb érdemük, hogy az embereket, bölcseket és tudatlanokat, hatalmasokat és gyengéket Isten élő templomaivá és Krisztusnak a szőlőtőnek szőlővesszeivé tettek. A következő nemzedékeknek ? átszármaztatták a régi bölcseségnek és művészetnek eredeti kincseit, de mindenekelőtt a  nemzedékeket részeseivé tették az örök bölcsesség  titokzatos hivatásának, amely az Isten természetfeletti kegyelmével eltelt embereket baráti és testvéri szövetségben összeköti.

Az emberi jog és az isteni jog.
Tisztelendő Testvérek, ha a mindenki iránt szeretetet parancsoló törvénynek elfeledéséből akkora bajok következnek a népek közös és békés életére, annak a szeretetnek elfeledéséből, amely a gyűlöletet megszünteti, az ellentéteket elsimítja és egyedül hivatott a békét megszilárdítani ; de kétségkívül az összes nemzeteknek és az emberiség egész családjának nem kisebb bajokat szül azok tévelye, akik az államhatalmat a Legfőbb Lénytől függetleníteni törekednek, akitől mint az első októl és legfőbb Úrtól mind az egyesek, mind az egész emberi társadalom függ ; annál is inkább, mivel a hatalmat a felsőbb törvényektől, amelyek Istentől mint az ősforrásból származnak, mentesíteni és a legteljesebb cselekvési szabadságot élvezni törekednek, a hatalmat rábízzák a szabadakarat hullámzó változásaira és tetszésére, amelyek az esetleges történeti szükségszerűségekhez és a viszonylagos javak elnyeréséhez igazodnak.
Ily módon megtagadva az isteni tekintélyt és törvényének kötelező erejét, szükségképen következik, hogy az államhatalom korlátlan és senkinek sem felelős jogokat tulajdonít magának, amelyek egyedül a legfőbb Teremtőt illetik ; így pedig a Teremtő helyét elfoglalva, az államot vagy a polgárok közösségét az egész emberi élet céljává és legfőbb szabályává emeli a jog és az erkölcsi rend egész vonalán ; és így mindenkinek megtiltja, hogy a természetes és a keresztény lelkiismeret parancsaira hivatkozzanak.
Tudjuk jól, hogy a téves elvek szerencsére nem mindig érvényesítik teljes befolyásukat; különösen amikor a keresztény élet hagyományai, amelyek az ősöktől átvéve több század óta a népek szellemét alakítják, mély gyökereket eresztettek, ha azokat nem is látják. Mindazonáltal nem szabad elfelejteni, hogy a társadalmi élet minden szabálya lényegében elégtelen és gyenge, emberi alapja van, földi tanácsok és indítóokok irányítják, erejét és tökéletességét csak a külső tekintély szentesítéséből meríti.
Ahol az emberi jog függését az isteni jogtól tagadják és csak a földi tekintély kétes és homályos erejére hivatkoznak és mindenkitől független jogokat emlegetnek, amelyeket nem az erkölcsiség, hanem a hasznosság elve irányít, ott maga az emberi jog is méltán elveszti erkölcsi erejét a legfontosabb alkalmazásban és így nem ismerhető el, hogy a polgároktól áldozatokat követelhet. Bár igaz, hogy a gyönge és ingó alapokra épített hatalom az esetleges körülmények folytán oly anyagi előnyöket érhet el, amelyek felkeltik a kevésbé mélyre látók csodálkozását; de eljön a pillanat, amikor a kijátszhatatlan törvény győzedelmeskedik, mindazt összedönti, ami nyílt vagy titkos jogtalanságon és aránytalanságon épült fel, amely a külső eredmény nagysága és belső értékének, erkölcsi alapjának gyengesége között fennáll. Jogtalanság, amely mindig fennáll, amikor az államhatalom félreismeri vagy megtagadja a legfőbb Törvényhozó uralmát, aki mikor hatalmat adott az állam vezetőinek, megjelölte annak a hatalomnak határait.
Az állam feladata.
Az államhatalom, amint b. e. bölcs elődünk, XIII. Leó az Immortale Dei enciklikájában tanítja, azért adatott a mindenek Teremtőjétől, hogy a társadalmi életet irányítsa az általános elveiben megváltozhatatlan rend előírásai szerint, hathatósabbá tegye az emberi személynek az ideiglenes rendben fizikai, szellemi és erkölcsi tökéletesedésének megvalósítását és segítse őt természetfeletti céljának elérésében.
Ezért az államnak nemes hivatása, hogy a nemzeti élét magán- és egyéni tevékenységét ellenőrizze, mérsékelje és előmozdítsa, mindenki közös javára harmonikusan irányítsa, ezt nem határozhatja meg valakinek az önkénye, sem a polgári társadalom anyagi jóléte, hanem inkább az embernek harmonikus fejlődése és természetes tökéletessége, mert az ember számára a legfőbb Teremtő az államot mint eszközt rendelte.
Aki az államot célnak tekinti, amelynek mindent alá kell rendelni és hozzá irányítani, az csak árthat a nemzetek igaz és tartós jólétének. És ez történik, amikor korlátlan uralmat tulajdonítanak az államnak mint a nemzet, a nép vagy egy társadalmi osztály megbízottjának, vagy maga az állam követeli ezt magának mint független, senkinek sem alávetett úr.
Ha az állam valóban magának tulajdonítja és követeli a magánkezdeményezéseket — ezeket rengeteg kényes és sajátságos szabályok irányítják, amelyek biztosítják saját különleges céljuk elérését —, károsak lehetnek és a közjó hátrányára vannak, mivel természetes rendjükből, hatáskörükből, azaz a felelős magántevékenységből kiragadják.
Ebből a gondolkodásból és cselekvési módból az is származhat, hogy a társadalom első és lényeges sejtjeinek, a családnak jólétét és előhaladását kizárólag a nemzeti hatalom és uralom szempontjából fontolják meg, és megfeledkeznek, hogy az ember és a család előbbre valók az államnál és az isteni Teremtő mindkettőnek különös jogokat és előnyöket adott és kijelölte hivatásukat, amely a természetes és biztos szükségleteknek megfeleli
Az újabb nemzedékek nevelése nem arra irányul, hogy a fizikai erőket, a szellemi és erkölcsi tehetségeket egyöntetű fejlődésben alakítsák és növeljék, hanem azon polgári erények ápolására szorítkoznak, amelyek a politikai eredmények eléréséhez szükségesek; azokat az erényeket ellenben, amelyek, mint a lélek virágai, a nemesség, a fegyelem, az emberiesség illatát kölcsönöznék a társadalomnak, kevésbé követelik meg, mintha azok az ifjúi tehetség erejét és bátorságát kisebbítenék és elnyomnák.
A család jogai.
Szomorú fájdalommal, de világosan látjuk azokat a veszélyeket és kétségeket, amelyek a család saját jogainak félreismeréséből, megkisebbítéséből és fokozatos megszüntetéséből származnak erre és a következő nemzedékekre. Ezért apostoli hivatásunkból kifolyólag súlyos kötelességünknek tartjuk, hogy ezeket a jogokat lelkiismeretesen és szilárdan megvédjük ; korunknak szorongattatásait — akár külsők, akár belsők, akár anyagiak, akár lelkiek —, a sokféle tévelyt számtalan) következményeivel együtt senki sem kóstolja meg keserűbben, mint a család. Valóban bátorságra és az egyszerűségben is csodálatos, tiszteletreméltó hősiességre van ma gyakran szükség, hogy elviselje az élet keménységét, a mindennapi gondok súlyát, a növekvő szükséget és a nélkülözéseket soha azelőtt nem tapasztalt mértékben és ezeknek gyakran nem látjuk sem az okát, sem pedig a valódi szükségét. Aki a lelkek gondját viseli, aki belelát a szívekbe, az ismeri csak az anyák elrejtett könnyeit, az apák lemondó fájdalmát, a rengeteg keserűséget — amelyről semmiféle statisztika nem beszél, mert nem beszélhet —, szomorú tekintettel látják a napról-napra növekvő szenvedések tömegét ; jól ismerik a gonosz emberek sötét terveit, akik arra törekednek, hogy a kemény helyzettel visszaélve mindent összezavarjanak, felforgassanak és a zavarban alkalmat találjanak kitűzött istentelen szándékaik végrehajtására.
Ki az az okos és jóindulatú ember, aki ilyen súlyos körülmények között az államnak megtagadná a megszokottnál tágabb jogkört, amely e körülményeknek megfelel és amellyel a nép szükségleteinek segítségére sietne? De viszont az Istentől adott értelem megköveteli, hogy az erkölcsi rendben lelkiismeretesen megfontoljuk a közjó szempontjából, mit szabad, mit nem szabad, mit követel a szükségszerűség az időktől kívánt követelmények felállításában.
A lelkiismeret jogai.
Mindenesetre mennél súlyosabbak az anyagi áldozatok, amelyeket az állam kíván az egyesektől és a családoktól, annál szentebbek és sérthetetlenebbek a lelkiismeret jogai. Igényt tarthat az állam a javakra és a vérre, de soha az Istentől megváltott lélekre. Ezért amely hivatást az Örök Lény az apáknak és az anyáknak kijelölt a gyermek jelén és jövő élete gondozásában, a fiáknak a vallás igaz parancsai szerint való kialakításában, azt senki e jog súlyos megsértése nélkül nem ragadhatja magához. Ez a helyes nevelés arra is vonatkozik, hogy az ifjak lelkét a hazaszeretet legnemesebb kötelességeire serkentse és ösztönözze, hogy azokat vidám lélekkel és készséges akarattal vállalják és ebből a hazai földnek szeretete élénken tükröződjön vissza. De a fiatalságnak az a nevelése, amely megfeledkezik vagy szándékosan elmulasztja az ifjak szemét a mennyei hazára irányítani, igazságtalanná válik mind az ifjúság, mind pedig a keresztény család elidegeníthetetlen kötelességei és jogai szempontjából is ; ezért, mivel a kiszabott határokat átlépte, a nép és az állam java érdekében megfelelő orvoslást igényeli Az ilyen nevelés azok előtt, akik a felelősséget viselik, talán fokozott erő és szilárdság forrásának látszik, de valójában ennek hamisságát az ebből következő tények bizonyítják. A keresztény lélekkel szemben közömbös vagy ellenséges gyermeknevelés felségsértést követ el a «Királyok Királya és az Urak Ura ellen (li Tim. 6, 15. Titk. Jeli 19, 16.), amikor Jézus Krisztus isteni meghívását akadályozza és meghiúsítja : «engedjétek hozzám jönni a kisdedeket» (Márk 10, I li) és ez kétségkívül keserű gyümölcsöket fog hozni. Az az állam ellenben, amely a családapáknak és anyáknak az ily kétségek miatt megszomorított lelkét megszabadítja ezektől a kétségektől és jogaikat visszaállítja, kétségkívül belső nyugalmát mozdítja elő és megveti a haza boldogabb jövőjének alapjait. A fiáknak a Teremtőtő] a szülőknek ajándékozott lelke, a keresztségben Jézus Krisztus királyi jelével meg lett szentelve és kitüntetve, szent kincs, amely fölött az Isten féltékeny szeretete őrködik. Maga az isteni Megváltó, aki valamikor az apostoloknak mondotta: «engedjétek hozzám jönni a kisdedeket», bár jósággal és irgalommal volt telve, kemény büntetéssel fenyegette meg azokat, akik a neki kedves gyermekeket rossz példával botránkoztatják meg. És melyik botrány ostorozandóbb és legkárosabb a gyermekekre és ártalmasabb a jövő nemzedékekre, mint a gyermeki erkölcsöknek az a nevelése, amely az ifjúságot oly cél felé vezeti, amely távol áll Krisztustól, aki az út, az igazság, az élét és az isteni Üdvözítőtől titokban vagy nyíltan elidegeníteni törekszik? Ez az isteni Megváltó, akitől a jelén és a jövő ifjúi kort szégyenletesen elvonják, ugyanaz, aki az Örök Atyától minden hatalmat megkapott és akinek a kezében van letéve az államoknak, a népeknek és nemzeteknek sorsa. Egyedül hozzá tartozik azok életének megteremtése, megrövidítése vagy növelése, jóléte és nagysága. Minden földi dolgok közül egyedül a lélek rendelkezik halhatatlansággal. Ezért az a nevelési rendszer, amely nem tiszteli a keresztény családnak az isteni törvénytől védett szent határait és azok alapjait felborítja, az ifjaknak elzárja az utat Krisztushoz, akik így nem «merítenek örömmel vizet az Üdvözítő forrásaiból (íz. 12, 3.), a Krisztustól és az Egyháztól való elhidegülést mint a nemzethez vagy valamelyik osztályhoz való hűség jelét hirdeti, az kétségkívül önmaga ellen mondja ki a kárhozat büntetését és majd tapasztalja a próféta szavainak félre nem érthető igazságát: «Akik Tőled eltávoznak, a porba iratnak*. (Jer. 17, 13.)

A legfőbb erkölcsi törvények.

Hamis az a felfogás, Tisztelendő Testvérek, mely az állam korlátlan tekintélyéről beszél és nem csupán a nemzetek belső életére, jólétére és természetes fejlődésére káros, hanem a népek nemzetközi viszonylataira is áll, mert szétrombolja a nemzetek fölötti közösséget, kivonja a nemzetközi jog alól az alapot és a tartalmat. Mások jogainak megsértéséhez vezet s a kölcsönös megértést, a békés együttélést veszélyezteti.
Az emberiség ugyan az Istentől berendezett természetes világrendben társadalmi csoportokra, nemzetekre és államokra oszlik, amelyek saját életük kialakításában és vezetésében függetlenek ; ugyanakkor azonban a kölcsönös erkölcsi és jogi viszonyok őket egy nagy közösségbe fűzik össze, amelynek célja a népek jóléte és amelyek egységüket és előrehaladásukat különleges törvények által védik.
Már most világos, hogy az állam állítólagos feltétlen autonómiája ezzel a természet adta jogrenddel nyílt ellenmondásban áll és azt egyenesen tagadja, amikor a nemzetközi viszonyok tartósságát a hatalom birtokosainak kénye-kedvére bízza és ezáltal a biztonságos megegyezést és a termékeny együttműködést lehetetlenné teszi.
Ezt követelik ugyanis, Tisztelendő Testvérek, az államoknak egyöntetű érintkezései, maradandó viszonyai, a barátsági kötelékek, amelyekből hogy bőségesebb gyümölcsök származzanak, szükséges, hogy a nemzetközi természeti jog elveit és előírásait a népek szabályosan elismerjék és azoknak engedelmeskedjenek. Ezek az elvek hasonlóképen követelik, hogy kinek-kinek szabadságát sértetlenül hagyják, a megélhetéséhez szükséges jogokat megadják, hogy a polgári haladás útján mindnagyobb jóléthez juthassanak ; végül követelik, hogy a népek jogszabályai szerint megkötött és szentesített szerződések épek és sértetlenek maradjanak.
Nincs kétség aziránt, hogy a nemzetek csak akkor élhetnek együtt békésen és csak akkor lehet a nyilvánosan és joggal megállapított szükségleteket kielégíteni, ha megvan a kölcsönös bizalom, ha mindnyájan meg vannak győződve az adott szónak kölcsönös és hű betartásáról és mindnyájan biztosnak fogadják el, hogy «jobb a bölcsesség mint a háborús fegyverek# (Eccl. 9,18.) és készek az ügyek alkalmasabb kivizsgálására, megvitatására, nem pedig a vitás ügynek fenyegetéssel és erővel való eldöntésére, ha késlekedés, ellentétek, nehézségek és változások támadnak, amelyek nemcsak rosszakaratból, hanem a körülmények változásából, kölcsönösen ellentétes érdekekből is származhatnak.
Egyébként a népek jogát az isteni jogtól azért elválasztani, hogy azután egyedül az állam vezetőinek az önkényére mint alapra támaszkodjon, nem jelent mást, mint magát a jogot tisztességes és szilárd trónjáról ledönteni és azt átengedni a magán és a kollektív érdekek hajhászásának, amely saját jogainak érvényesítésére és mások jogainak teljes tagadásához vezet.
Büszke ámítások.
Azt is szem előtt kellene tartani, ha a szerződések megkötésénél előre nem látott és az idők folyamán jelentkező körülmények lényeges változásával a szerződés vagy némely záradéka igazságtalanná lesz vagy annak látszik vagy nem időszerű, vagy a felek egyikére túlságos súlyos, tisztességes megvitatás tárgyává teszik a szerződés módosítását vagy helyettesítését. De a szerződéseket elvileg mulandónak tekinteni és hallgatólagosan a lehetőséget fenntartani, hogy azt egyoldalúkig a másik fél megkérdezése nélkül megsemmisíti, amikor már tovább nem felel meg — ez megszüntetne minden kölcsönös bizalmat az államok között; így a természet rendje alapjában omlik össze, a népeket és nemzeteket áthidalhatatlan és mérhetetlen mélységek választanák el.
Ma az egész világ rémülettel tekint abba a mélységbe, amelybe az általunk jelzett tévedések és az azokból megszületett gyakorlati eredmények az emberiséget belesodorták. A haladás hitének csalóka ábrándjai összetörve hevernek a földön. Aki még ma sem akar felébredni, azt napjaink eseményeinek kell fölrázniuk a próféta szavaival: «Ti siketek, halljatok és ti vakok, lássatok !» (Iz. 42, 18.) Ami kifelé rendnek látszott, nem volt más, mint fokozódó megzavarodás. Az erkölcsi és jogi élettörvények megzavarodása, amelyek az isteni törvény felségétől feloldva, az emberi tevékenység minden területét megfertőzte. De hagyjuk a múltat és fordítsuk tekintetünket a jövő felé, amely a világ hatalmasainak ígéretei szerint — a jelén véres ellenkedések megszűntével — az igazság és a jólét alapjain újjárendeződik. Ez a jövő valóban más lesz és jobb is lesz? E háború végén a békeszerződéseket az igazság és a mindenki iránt való egyenlőség fogja sugallni, az a szellem, amely szabaddá tesz és megbékít, vagy a régi és az új tévedések siralmas megismétlése következik ismét? A tapasztalat azt mutatja, hogy határozott változást kizárólag a háborús összetűzésekből és azok végső befejezéséből remélni— hiábavaló gondolat. A győzelem órája annak, aki magához ragadja, diadalt jelent; de egyszersmind a kísértés órája, amelyben az igazság angyala küzd az erőszak ördögével; a győző szíve könnyen megkeményedik, a mérséklet és a messzebbre tekintő bölcsesség gyengeségnek és a lélek erőtlenségének tűnik fel előtte. Azonkívül a nép lelkének felkorbácsolása, amelyet annyi sok áldozat és eltűrt szenvedés eredményezett, gyakran azok szemeit is elhomályosítja, akik az elkövetkezendő dolgokért felelősek ; ezek gyakran bedugják füleiket az emberiesség és az egyenlőség figyelmeztető szavára, amelyet elhallgattat az a kiáltás : «vae victis», jaj a legyőzőiteknek. Ezért az ily körülmények között született határozatok, békeszerződések, az elintézendő ügyek megítélése igazságtalanság az igazságosság köpenye alatt.
Megújító erűk.
Tisztelendő Testvérek, nem a külső eszközök, nem a kard hozza meg az államok üdvösségét és békéjét, az csak a béke feltételeit teremtheti meg. Az erőknek és erényeknek, amelyek a föld arculatát megújíthatják, belülről, a leiekből kell származniuk. A világnak, a nemzeti és nemzetközi életnek új rendje — ha egyszer a jelen keserűségek és véres küzdelmek megszűnnek — nem nyugodhat többé változó rendeletek hullámzó homokján, amelyeket a magán- és a kollektív egoizmus önkényesen állított fel, hanem a természeti jognak és az isteni kinyilatkoztatásnak megingathatatlan sziklájára mint erős talapzatra kell támaszkodnia. Innen merítse az emberi törvényhozó a kiegyenlítődés szellemét, az elvállalt hivatal lelkiismeretességét és okosságát, amelyek mellőzésével könnyen félreismerheti a hatalom törvényes használata és a visszaélés között felállított határokat. Egyedül csak így lesz elhatározásainak belső szilárdsága, nemes méltósága, vallási szentesítése és nem lesz fékezhetetlen  önzésnek és a lelkek szenvedélyének eszközévé.
Mivel ha igaz az, hogy azoknak a bajoknak, amelyek alatt a mai emberiség szenved, legalábbis részben gazdasági okai vannak, nem kevésbé igaz az is, hogy a bajok okai mélyebben fekszenek ; abban vannak, hogy a vallásos hitet és az erkölcsi meggyőződést mindjobban szétrombolták, a népeket a hittan és az erkölcsi törvény egységétől elszakították. Ha az emberiségnek egy jövendő nevelői munkája eredményes akar lenni, akkor mindenekelőtt lelki és vallási nevelőmunkát kell végeznie. Ennek Krisztusból mint alapból kell kiindulnia. Az igazság szellemében haladnia és a szeretet lelkületében bevégződnie.
Az Egyház anyai hivatása.
A lelkek újjászületését megvalósítani, az idők megváltozott viszonyainak és az emberi nem új szükségleteinek tekintetbevételével, leginkább az Egyház anyai hivatásának kötelessége. Az isteni Alapító reábízta az evangélium hirdetését, az embereknek az igazság és a szeretet parancsait hangoztatja, az arra való törekvés pedig, hogy ezek a parancsok a lelkekben szilárd és mély gyökeret verjenek, a béke ápolására alkalmas és eredményes nemes munka, amelynél alkalmasabbat, nemesebbet és eredményesebbet nemigen találhatunk. Ez a hivatás a maga nagyszerűségében mintha megfélemlítené azok szívét, akik a küzdő Egyház sorait alakítják ; de az Isten országának elterjedésén közreműködni, — amely a századok folyamán különböző és változatos módon kemény munkával folyik —, parancs, amely mindazokat kötelezi, akik az isteni kegyelemmel a sátán szolgaságából kiszabadultak és a szent keresztség által az Isten országába hívattak. Ennek az országnak tagjává lenni, parancsai szerint élni és arra törekedni, hogy határai napról-napra bővüljenek, az új polgárai is élvezzék lelki javait — a mi napjainkban ez annyit jelent, mint szembenézni az akadályokkal és nehézségekkel, amelyek annyira szövevényesek és súlyosak, mint talán soha máskor nem voltak ; a keresztények ezért nem mentesülnek a katolikus
hit őszinte és lelkes megvallásától, hanem még javaik és saját életük kockáztatásával is meg kell védeniük. Aki Jézus Krisztus szelleméből él, a feltámadt nehézségekkel szemben nem törik meg, hanem teljesen Istenben bízva, bármely fáradságot és áldozatot készséggel vállal; sem a szorongattatásokat, sem más kellemetlenségeket, amelyeket az idők hoznak magukkal, nem kerüli el, hanem azokkal szembeszáll, mindig kész azzal a szeretettel segíteni, amely a halálnál erősebb, sem meg nem hátrál, sem a küzdelmek hullámaiban el nem merül.
Mi, Tisztelendő Testvérek, belső vigasztalást, égi örömet érzünk, amelyért naponként hálát adunk Istennek, amikor az egész katolikus világon szemlélhetjük annak a buzgó keresztény törekvésnek kiváló és ragyogó példáit, amelyek korunknak követelményeit bátran teljesítik, nemes törekvéssel gondoskodnak saját megszentelődésük elnyeréséről — amely az első és legfontosabb —- és az Isten országának növelésére irányuló apostoli tevékenység művét is előmozdítják. Az eucharisztikus kongresszusok mozgalmából, — amelyet elődeink nagy gonddal ápoltak és mozdítottak elő —, továbbá a laikusok közreműködéséből — akik a Katolikus Akció soraiban küldetésük tudatára lelkiismeretesen nevelődnek — a kegyelemnek és az erényeknek forrásai származnak és míg a világot nagyobb veszélyek fenyegetik, nagyobb szükségek támadnak, a keresztény és az istentelen erők között élesebb harc folyik, ezek akkora jelentőséggel és alkalomszerűséggel rendelkeznek, hogy kellőleg nem is tudjuk értékelni.
A laikusok apostoli munkája.
Amikor sajnálattal látjuk azt az aránytalanságot, amely a papok száma és feladataik között fennáll és megállapítjuk, hogy a mi korunkra is illik az isteni Üdvözítő szava : «az aratás nagy, a munkás kevés» (Máté, 9, 27. Luk. 10, 2.), a laikusok együttműködése az egyházi hierarchiával a papok munkájának értékes támogatása, amely naponként növekszik nemes és lelkes buzgóságban és oly fejlődés lehetőségét mutatja, amely a legjobb reményekre jogosít fel. Az Egyház imája az aratás Urához, hogy küldjön szőlőjébe munkásokat (Máté 9, 38. Luk. 10, 2.), meghallgattatott a jelen idők szükségletei szerint; úgyhogy a papok gyakran elégtelen és akadályozott munkáját sikeresen helyettesítik és pótolják. Férfiak és nők, ifjak és leányok friss és készséges csapatai engedelmeskednek a pápa szavának és a püspökök irányításainak, szívvel-lélekkel szentelik magukat az apostoli munkának, hogy a néptömeget végre-valahára visszavezessék Jézus Krisztushoz, akit gyalázatosán elhagytak. Fogadják tehát az Egyháznak és az emberi együttérzésnek ebben a legsúlyosabb órájában atyai üdvözletünket, meghatódott lelkűnkből köszönetünket és tudják meg, hogy atyai figyelemmel követjük munkájukat. Mivel Jézus Krisztus zászlaját szívesen és örömmel követik, életüket és munkájukat áldozzák, a zsoltáros szavait joggal elmondhatják:          «Mondom, munkám a királyé» (44. zs. 1.) és nemcsak imádkozzék: «jöjjön el a Te országod», hanem annak eljövetelén dolgoznak. Minden társadalmi osztályban és rétegben az ő közreműködésük a pap munkájában igen értékes erőket képvisel és nemesebb, hűségesebb, szebb vagy vigasztalóbb hivatást senki sem kívánhat magának. Ez az apostoli, az Egyház szellemében elvégzett munka a laikust mintegy «Krisztus szolgájává* avatja és ebben az értelemben Szent Ágoston világosan mondja:  «Amikor . . . halljátok, testvérek, az Urat szólani: Ahol én vagyok, ott az én szolgám is, ne gondoljatok csak a jó püspökökre és egyháziakra. Ti is saját módotokon legyetek Krisztus szolgái, éljetek tisztességesen alamizsnát adva, nevét és tanítását hirdetve, amennyire tudjátok, hogy mindenki, a családatya is felismerje, hogy e címen is tartozik a családjának atyai érzelmével. Krisztusért és az örök életért intse az övéit, tanítsa, buzdítsa, feddje, gyakoroljon jóindulatot, tartson fegyelmet; így a házában egyházi és bizonyos értelemben püspöki tisztséget tölt be, szolgálva Krisztusnak, hogy örökké vele lehessen.» (Szent Ján. ev. tract. 51. n. 13.)
A házi tűzhely körül.
Itt megjegyezzük, hogy a laikusok apostoli — napjainkban oly fontos — közreműködésében a család különleges hivatással rendelkezik, mivel szelleme lényegesen befolyásolja az ifjabb nemzedék szellemét. Amíg a családi tűzhelyen a keresztény hitnek szent lángja lobog és a szülők a gyermekek életét e hit szerint alakítják, az
ifjúság mindig kész elismerni Jézus Krisztus királyi hatalmát és férfias bátorsággal szembe- szállnak mindazokkal, akik a Megváltót az emberi társadalomból száműzni akarják és az ő legszentebb jogait szentségtörő gonoszsággal érinteni merészelik. Amikor a templomokat bezárják, az iskolákból Jézus Krisztus feszületen függő képét eltávolítják, a család marad bizonyos értelemben a keresztény életnek gondviselésszerű és megtámadhatatlan menedéke. Istennek számtalanszor hálát adunk, amikor rengeteg olyan családot látunk, amelyek ezen hivatásukat buzgó hűséggel teljesítik és sem a javak veszélyeztetése, sem az ellenségeskedések nem törik meg. Az ifjaknak és a leányoknak kiművelt serege — még azokon a vidékeken is, ahol Jézus Krisztusban való hit szenvedéseket és üldöztetéseket jelent — szilárdan áll az Üdvözítő trónja körül azzal a biztos és nyugodt elhatározással, amely az Egyház harcainak legdicsőbb napjaira, a vértanuk ragyogó példáira emlékeztet. Ha az Egyháznak, az igazság és a szeretet tanítójának mindenütt a népeknél megadnák a tevékenységnek azt a szabadságát, amelyre neki az isteni megbízatásból kétségtelen és szent joga van, a javaknak micsoda bő forrásai nyílnának meg, mekkora fény, milyen rend és békesség származna ebből a szociális életre, mennyi pótolhatatlan és értékes erő munkálkodhatna az emberiség javának előmozdításán. Mennyi szerencsétlenség volna elkerülhető, mennyi boldog nyugalom származhatna az emberekre, ha a társadalmi és nemzetközi erőfeszítések a béke helyreállítására az evangéliumi tanácsokat követnék, amelyek az egyéni és a kollektív haszon mérhetetlen törekvései ellen folytatott harcban keresztény szeretetet hirdetnek.
Békéltetési munka.
A törvények, amelyek a keresztények életét irányítják, és az emberiség természetes parancsai között nincsen ellentét, hanem közösség és kölcsönösség. A szenvedő, anyagi és szellemi megrázkódtatásokon átment emberiség érdekében nincs hőbb vágyunk, minthogy a jelen szorongattatások nyissák fel sokak szemét, akik Krisztus Urunk és az Egyház küldetését fontolják meg, helyezzék a helyes megvilágításba és mindazok, akik az államok kormányzatát irányítják, engedjenek az Egyháznak szabad utat az új nemzedékeknek az igazság és a béke elvei szerint való alakítására. Ez a békéltetési munka követeli, hogy az Egyháznak Istentől rábízott hivatása teljesítésében ne támasszanak akadályokat, sem az Egyház tevékenységének terét ne szűkítsék jogtalan határokkal, sem a néptömegeket, különösen az ifjúságot ne vonják ki jótékony befolyása alól. Ezért Mi, mint annak a földi képviselője, akit a próféta a «béke fejedelmének (íz. 9, 6.) nevezett, fellebbezünk és hangsúlyozottan felhívjuk az államok kormányzóit és mindazokat, akiknek valamiféle befolyásuk van a közügyekbe, hogy az Egyháznak adják meg a szükséges szabadságot nevelői munkásságának betöltésében, hirdethesse az értelem számára az igaz tant, a lelkeknek az erkölcsi igazságosságot és ápolja Jézus Krisztus isteni szeretetét.
Ha az Egyház nem mondhat le hivatásáról, amely az isteni megbízás végrehajtása a maga részéről, t. i. «mindent megújítani Krisztusban, ami a mennyekben és a földön van» (Ef. i,), ma szükségesebbnek látszik a működése mint valaha, mivel a szomorú tapasztalat azt mutatja, hogy csupán a külső eszközök, az emberi gondoskodások és a politikai kiutak nem nyújtanak hathatós enyhülést a bajokra, amelyek az emberiségre nehezednek.
Nem kevesen, látva az emberi törekvések összeomlását, — amelyek a vihar lecsendesítésére és elhatárolására irányultak, amely vihar a polgári kultúrát és az emberiséget elpusztítani törekszik —, szemeiket erős reménységgel ráirányítják az Egyházra, az igazság és a szeretet fellegvárára, Szent Péter katedrájára, ahonnan még lehetséges a vallási tanítás és az erkölcsi fegyelem egységének visszaállítása, amely más időkben a népek között fennálló viszony békés szilárdságát biztosította. Erre az egységre tekintenek hő vággyal férfiak, akiktől nemzetek sorsa függ, amikor folytonosan tapasztalják azon dolgok esendőségét és hiábavalóságát, amelyekbe valamikor bizalmukat helyezték ; egység, amelyet fiaink hosszú seregei óhajtva és vágyakozva várnak és naponként kérik a «békének és szeretetnek Istenét» (II. Cor. 13,) ; ez a tőlünk eltávolodott egység nem kevés nemes léleknek a vágya, akik amikor éhezik és szomjúhozzák az igazságot és a békét, Szent Péter Székéhez emelik tekintetüket és onnan várnak tanácsot és vezetést.
Ezek felismerik a katolikus Egyházban a hit megváltásának és a keresztény parancsolatokkal körülbástyázott életnek húsz évszázadon át kipróbált sziklaszilárdságát; hasonlóképen elismerik az egyházi hierarchiának szoros egységét, amely az apostolok fejedelme utódjával egyesülve, az evangéliumi igazsággal az értelmet megvilágítja, az embereket az erkölcsökben vezeti és megszenteli és míg mindenki iránt anyai engedékenységgel viseltetik, mégis szilárd, amikor kegyetlen kínzásokat, sőt magát a vértanúságot is kívánja, ha az ügyet ezen szavakkal kelt eldönteni : non licet — nem szabad.
Jogtalan gyanúsítások.
És mégis, Tisztelendő Testvérek, Jézus Krisztus tanítása, amely az embernek egyedül nyújthatja a hit elveit, mind az értelmet növeli, mind a szívet istenileg gazdagítja, a nehézségek felmerülésével alkalmas orvoslást nyújt; és mégis, az Egyház tevékenysége a tan hirdetésében és elterjesztésében, a lelkeknek a parancsok szerint való alakításában gyanúsításnak lett kitéve, mintha az államhatalom sarkainak kimozdítására és jogainak megnyirbálására törekednék.
Ily gyanúsítások ellen apostoli őszinteséggel kijelentjük — mindazt éppen fenntartva, amit halhatatlan emlékű elődünk, XI. Pius a Quas primas kezdetű enciklikájában 1925 dec. 11 -én tanított Jézus Krisztus Királynak és az Egyházának hatalmáról —, hogy hasonló célok teljesen távol állnak az Egyháztól, amikor anyai karjait tárja ki az összes emberek felé, nemhogy uralkodjon rajtuk, hanem szolgálja és segítse őket. És nem is törekszik más törvényes hatalmak helyét saját területükön elfoglalni, hanem azokat segíti áthatva az isteni Alapítónak szellemétől, és az ő nyomdokain jár, aki ((körüljárt jót tévén». (Ap. cs. 10, 38.).
Az Egyház tanítja és hirdeti a földi hatalmaknak járó engedelmességet és tiszteletet, amelyek Istentől nyerték nemes eredetüket; Krisztus Urunk parancsát követi: «Adjátok meg a császárnak, ami a császáré» (Máté 22, 21.). Amint a szent szertartásban énekli: «nem ragadja el a halandó dolgokat, aki mennyei királyságokat ad» (Hymn. Vízle ünnepén), nem törekszik idegen jogokat elrabolni. Nem nyomja el az emberi erőket, hanem felemeli nagylelkűségre, nemességre és jellemekké alakítja azokat, akik azelőtt lelkiismeretükkel nem törődtek. Aki annyi népet és nemzetet az emberibb kultúrához vezetett, az biztosan sohasem késleltette az embereket a polgári haladásban, amelynek dicsőségét anyai büszkeséggel örvendezve látja. Az Egyház tevékenységének célját csodálatosan hirdették a Megtestesült Ige bölcsőjénél repdeső angyalok, amikor énekelték : ((Dicsőség Istennek a magasságban, és békesség a földön a jóakaratú embereknek». (Luk. 2, 14.). Ezt a békét, amelyet a világ nem adhat, maga az isteni Üdvözítő, mint szent örökséget, e szavakkal adta át: «Békét hagyok nektek, az én békémet adom nektek» (Ján. 14, 27.); és ezért számtalan ember készséges lélekkel karolja fel Jézus Krisztus parancsait, amelyek az Isten és a felebaráti szeretetben mint összefoglaló törvényben foglaltatnak, amint követték, úgy a jelenben is követik és a jövőben is követni fogják. Húsz század történelme — amelyet egy nagy szónok helyesen nevez az «élet tanítójának (Cic. Orat. L. II. 9.) — világosan bizonyítja a Szentiratoknak igazságát, azt t. i.: nincs békéje annak, aki az Istennek ellenáll (Jób 9, 4.); egyedül Krisztus a «sarokkő» (Ef. 2, 20.), amelyen az ember és a társadalom megtalálhatja szilárdságát és üdvösségét.
Mivel pedig ezen a sarokkövön alapíttatott az Egyház, az ellenséges hatalmak soha le nem dönthetik «a pokol kapui nem vesznek erőt rajta» (Máté, 16, 18.), sőt inkább a belső és külső küzdelmek az erejét és ellenálló képességét növelik, így új győzelmeket készítenek és új koronákat jelentenek. Minden más épület pedig, amely nem Jézus Krisztus tanításán mint alapon épül fel, mintha mozgó homokra épülne és ezért egykoron szégyenletesen összedől.
A gondterhes jelen.
Ez az óra, amelyben első körlevelünk hozzátok, Tisztelendő Testvérek, kimegy, nem egy tekintetben valóban a «sötétség órája* (Luk. 22, 53.), amelyben az erőszak és a békétlenség szellemei mérhetetlen fájdalmat zúdítottak a világra. Kell-e mondanunk, hogy atyai szívünk minden gyermekével résztvevőén együtt érez, különösen a szorongatottakkal és az üldözöttekkel? Egyes népek már belezuhantak a háború gyilkos zuhatagába, pedig talán még csak «a szenvedések kezdetén» (Máté, 24, 8.) állanak és máris ezer és ezer családban a halál és az árvaság, a gyász és a nyomor lett keserű vendég. Számtalan embernek kiontott vére és nemcsak fegyveres harcosoknak kiontott vére megrázó panasszá emelkedik, különösen azé a szeretett népé, amely Lengyelországé, amelynek hűsége az Egyházhoz és a keresztény kultúra megmentése körül szerzett érdeme kitörölhetetlen betűkkel van beírva a történelem könyvébe és jogot ad neki az egész világ emberi és testvéri együttérzésére, és várja bizakodva Mária, a «keresztények segítsége* hatalmas közbenjárása által az igazság és az igaz béke elveinek megfelelő feltámadás óráját.
Ami legutóbb történt és napjainkban történik, az szemeink előtt mint látomás jelent meg, amikor még nem veszett el minden remény és semmit sem hagytunk kivizsgálatlanul, amit apostoli hivatásunk sugallt vagy a rendelkezésünkre álló eszközök javasoltak, hogy megakadályozzuk a vitás ügyek fegyveres elintézését és az utat nyitva tartsuk a megegyezésre mindkét fél tiszteletben- tartásával. Mivel meggyőződtünk, ha az egyik fél fegyveres erőszakot használ, a másik fél is fegyverrel válaszol, apostoli hivatásunk elengedhetetlen kötelességének és a keresztény szeretet fontos szerepének tartottuk mindent megkísérelni, hogy mind az egyetemes emberiségtől, mind a kereszténységtől távol tartsuk a világégés borzalmait, akkor is, ha fennállt a veszély, hogy tanácsaink nem találnak meghallgatásra és törekvésünk eredménytelen. De figyelmeztetéseinket, ha tisztelettel meg is hallgatták, nem követték. És míg a legfőbb Pásztor szíve fájdalommal és aggályokkal tele az ügyet komolyan fontolgatja, szemeink előtt a Jó Pásztor képe áll; a tőle kölcsönzött szavakat az egész emberi nemhez ismételjük meg e sóhajtásban : «Vajha megismerted volna . . . amik békességedre szolgálnak, most pedig el vannak rejtve a te szemeidtől» (Luk. 19, 42.).
Ebben az emberi társadalomban, amely Krisztus békéjével éles ellentétben áll most Krisztus országában, az Anyaszentegyház is híveivel együtt oly megpróbáltatások, harcok, ellentétek közepett él, amilyeneket a történelem könyveiben is ritkán találunk. De akik ily nehéz körülmények között szilárdan és erős szívvel állnak a hitben, azok tudják, hogy Krisztus Király a megpróbáltatás idején közelebb van, amikor valóban hűségre van szükség. A sok üldöztetést szenvedett
Krisztus jegyese fiainak szenvedései és megpróbáltatásai miatt szomorúan, de állhatatossággal és az isteni ígéretekből merített szilárdsággal száll szembe a feltámadt viharokkal, ő ugyanis nem kételkedik, hogy az igazság, amelyet tanít, a szeretet, amelyet parancsol és megvalósít, az őszinte akaratú embereknek nélkülözhetetlen tanács és segítség lesz az új világnak igazságból és szeretetből való felépítésében, miután az emberiség megunja a tévelygés útját és megundorodik a gyűlölet és az erőszak keserű gyümölcseitől.
Egy fontos sarokkő.
Eközben pedig, Tisztelendő Testvérek, arra kell törekednünk, hogy a világ, de főképen akiket a háború szerencsétlensége ér, tanulják meg, hogy a keresztény szeretet parancsa Krisztus országának sarokköve, nem üres szó, hanem élő valóság és igazság. Ezekben a napokban számtalan alkalom nyílik a keresztény szeretet gyakorlására sokféle formában. Ezért meg vagyunk győződve, hogy összes fiaink, de különösen azok, akik a háború kegyetlenségétől megmenekülnek, az isteni szamaritánust követik erőik szerint azokkal szemben, akik a háború áldozataivá lettek és mint ilyenek, irgalomra és segítségre igényt tartanak.
A katolikus Egyház, az Isten országa a földön, «amelynek királya az igazság, törvénye a szeretet, mértéke az örökkévalóság* (Szent Ágoston, Ep. 138. ad Marcellinum, c. 3. n. 17.), a keresztény igazságokat tévely és megrövidítés nélkül tanítja, anyai lelkületének ösztönével a keresztény szeretet munkájában fáradozik és mint a béke boldog látomása áll a tévedések és a szenvedélyek hullámai fölött és várja a pillanatot, amikor Krisztus Király mindenható keze lecsillapítja a vihart és elűzi az egyenetlenkedés szellemét, amelyek azt támasztották. Ami hatalmunkban van, — hogy siettessük a napot, amelyen a béke galambja leszállhat e földre, amelyet az egyenetlenkedés vízözöne árasztott el —, nem mulasztunk el semmit, bízva az államok vezetőiben, akik a háború kitörése előtt nemes törekvéssel iparkodtak ezt a szörnyű szélvihart elűzni, bízva a nemzetek és társadalmi osztályok megszámlálhatatlan millióiban, akik nemcsak igazságot, hanem szeretetet és irgalmat kérnek, bízva végül nem utolsó sorban az Isten irgalmas erejében, akihez naponként azzal az imádsággal fordulunk : «Szárnyaid  árnyékában bízom, míg átvonul a gonoszság* (56. zsolt. 2.).
Isten mindent megtehet.
Valóban, Isten végtelen hatalommal rendelkezik; ezért kezében tartja a népek jólétét és sorsát éppúgy, mint az egyes emberek szándékait és szelíden oda fordítja, ahová akarja ; az akadályok az ő mindenhatóságában eszközökké válnak az események kialakításában, az emberek értelmének és szabad akaratának a maga céljaira való felhasználásában.
Kérjétek tehát, Tisztelendő Testvérek, az Istent, imádkozzatok szüntelen, imádkozzatok leginkább a szeretet áldozatának bemutatásánál. Kérjétek az Istent ti, akiknek bátor hitvallása nem ritkán nehéz, kellemetlen, több mint emberi áldozatot jelent; imádkozzatok ti magatok, az Egyháznak szenvedésekkel és fájdalmakkal megtelt tagjai, Jézus Krisztushoz, amikor Ő vigasztalni és felüdíteni jön titeket bajaitokból. Ne mulasszátok el az önmegtagadásnak, a szenvedélyek megfékezésének és a bűnbánatnak magatokra vállalásával az előtte kedves könyörgéseiteket hozzá intézni, aki «felemeli mindazokat, akik elesnek és feltámaszt minden levertet» (144. zsolt. 14.), hogy az irgalmas Üdvözítő rövidítse meg a szorongattatások idejét; és így a zsoltáros szavai imádságtoknak megfeleljenek : «Az Úrhoz kiáltottak, amidőn szorongattattak és kiszabadítá őket szükségeikből.» (106. zsolt. 13.)
És ti szintén, gyermekek fehéren tündöklő csapatai, akiket Krisztus Urunk annyira szeret, mondjátok tiszta szívből imáitokat az Egyház imájával együtt, különösen amikor az angyalok kenyerével táplálkoztok. Jézus legszentebb Szíve, amely annyi szeretettel ölel titeket magához, az ártatlan lelkek könyörgését valóban soha nem veti meg. Imádkozzatok mindnyájan, «imádkozzatok szüntelen*. (I. Tim. 5, 17.)
Ezen a módon gyakoroljátok az isteni Mester parancsát és Szívének szent örökségét, «hogy mindnyájan egyek legyenek* (Ján. 17, 21.); hogy mindnyájan ugyanazon hitnek és szeretetnek egységében éljenek, amiből a világ felismerje, mit ér és mit eredményezhet hathatósan Krisztus megváltása és a tőle rendelt Egyház műve és munkája.
Az ősegyház hívei ezt az isteni parancsot megértve, eredményes munkával valósították meg és hő imádsággal kísérték ; velük egyesülve ugyanazon érzelmekben, amelyek annyira megfelelnek korunk szükségleteinek : «Emlékezz meg, Uram, a te Egyházadról, szabadítsd meg minden bajtól, tökéletesítsd szeretetedben és megszentelve gyűjtsd össze a világ négy sarkából országodba, amelyet neki készítettél; mivel tied a hatalom és a dicsőség mindörökké» (Doctr. Ap. c. 10).
Végül pedig állhatatosan bízva abban, hogy Isten, a béke fejedelme és kedvelője, Egyházának könyörgéseit meghallgatja, atyai szívvel adjuk Apostoli Áldásunkat mint természetfölötti hivatásunk zálogát és készséges akaratunk tanujelét.
Kelt Castelgandolfóban, Róma mellett, 1939 október hó 20-án, pápaságunk első évében.
XII. Pius pápa.