XII PIUS PÁPA
SUMMI
PONTIFICATUS KEZDETŰ APOSTOLI KÖRLEVELE.
Tisztelendő Testvérek,
Üdvöt és Apostoli Áldást!
A pápaság méltóságát és súlyos
gondjait bízta Reánk az Úr kifürkészhetetlen tervében érdemeink nélkül éppen
abban az évben, amelyben negyvenedik évfordulója van annak, hogy halhatatlan
emlékű elődünk XIII. Leo a század fordulója előtt, a jubiláris Szentév küszöbén
elrendelte az emberi nem felajánlását az egész földön Jézus legszentebb
Szívének.
Benső megelégedéssel és nagy
örömmel fogadtuk az «Annum Sacrum»
enciklikát, mint égi üzenetet (Acta Leonis, vol. XIX. p. 71)) amikor
mint újmisés elmondhattuk az oltárnál: «Az Úr oltárához megyek» (42. zs. 4.).
És milyen lelkes buzgósággal csatlakoztunk lélekben azokhoz a gondolatokhoz és
szándékokhoz, amelyek lelkesítették és vezették a Főpap valóban
gondviselésszerű cselekedetét, aki fényes tehetségének alaposságával ismerte
korának nyílt és titkos sebeit és szükségeit. Ezért mélységes hálát érzünk az
isteni Gondviselés iránt, amely pápaságunk kezdetét ebbe az évbe helyezte,
amelyben annak az említésre méltó eseménynek emlékét ünnepeljük és amely év
papságunk első éve volt; igen szívesen megragadjuk ezt az alkalmat, hogy
megdicsőült elődünk legszentebb szándékait követve a «Királyok Királyának és az
Urak Urának» (I. Tim. 6, 15. Titkos Jel. 19, 16.) köteles hódolatunkat
bemutassuk, mint pápaságunk és tisztségünk első imádságát. Legyen ez a hódolat
kezdete és feltétele a mi törekvésünknek, akaratunknak és reményünknek,
tanításunknak és lelkipásztori tevékenységünknek, fáradságunknak és
szenvedéseinknek türelme, amelyet mind csupán Jézus Krisztus országa
elterjedésének szentelünk.
Kimondhatatlan javak forrása.
Ha az örökkévalóság fényében
vizsgáljuk az utolsó negyven év külső eseményeit és belső fejlődését, megmérjük
az innen származott eredményeket és hiányokat, akkor mind világosabban jelenik
meg előttünk szent jelentőségében az emberi nem felajánlása Jézus Krisztus
Királynak, hogy mennyire megtisztított, felemelt és szentül megerősített
mindnyájunkat; és éppoly világosan áll szemeink előtt, mily bölcsességgel
törekszik az egész emberi társadalmat gyógyítani, nemesíteni és az igazi
jólétet előmozdítani. Az a felajánlás Nekünk úgy tűnik fel, mint isteni
buzdítás és a kegyelem hírnöke nemcsak az Egyház, hanem az egész emberi nem
számára, amely buzdításra és irányításra szorul, az egyenes útról letért és
csak a jelen földi dolgokkal törődik és ezért nyomorultul tengődik; ez üzenet
az összes embereknek, akik napról-napra nagyobb számban térnek el Jézus Krisztus
hitétől, sőt elszakadnak törvényeinek elismerésétől és követésétől; végül
üzenet a világ ama gondolata ellen, amelynek az evangélium által elterjedt
hegyi beszéd tanítása a szeretetről és az önmegtagadásról, valamint az isteni
Szeretetnek a Kereszten bemutatott áldozata botrány és ostobaság. Amint egykor
az Üdvözítőnk előfutárja az érdeklődőknek odakiáltotta «Ime az Isten Báránya»
(Ján. 1, 29.), hogy figyelmeztesse őket a «népek várományosára» (Agg. 2, 8.),
bár ismeretlenül köztük tartózkodott, így Jézus Krisztus helytartója is kérve,
könyörögve kiáltja : «Ime, Királyotok» (Ján. 19, 14.) mindazoknak, akik —
tagadók, kétségeskedők, határozatlanok —, vagy visszautasítják az Egyházban
mindenkor élő és működő Üdvözítő követését vagy csak nemtörődömséggel és hanyagul
követik Őt.
Jézus Szentséges Szíve
tiszteletének a szívekbe való mindnagyobb elterjedéséből és növekedéséből, —
amely nemcsak az emberiségnek a század- fordulón történt felajánlásában, hanem
boldog emlékű közvetlen elődünktől meghonosított Jézus Krisztus Király
ünnepében is megnyilvánult (Quas Primas Enc. A. A. S. 1925.) —, a
keresztényeknek megszámlálhatatlan javak származtak, mintegy «folyó áradása*,
amely «Isten országát megörvendezteti*. (45. zs. 5.) Melyik kor szorul ezekre a
javakra, ha nem a mi korunk? Melyik kor szenvedett a lélek ürességétől és benső
szükségektől annyit, mint éppen a mi korunk, amely technikai és politikai
szempontokból haladást tud felmutatni? Nem alkalmazható-e rá a Titkos Jelenések
könyvének ama kinyilatkoztató szava : «Azt mondod, gazdag vagyok és annyira
bővelkedem, hogy semmiben sem szűkölködöm ; és nem^ tudod, hogy nyomorult vagy
és ügyefogyott, szegény, vak és mezítelen» (Titk. Jel. 7, 17.).
Tisztelendő Testvérek, semmi
valóban nem sürgősebb, mint korunk embereinek «Krisztus kivizsgálhatatlan
gazdagságát» (Ef. 3, 8.) hirdetni. Valóban nincs nemesebb és fenségesebb, mint
az isteni Király zászlaját kibontani és meglengetni azok előtt, akik hamis és
csalfa jeleket követnek, és sikeresen visszavezetni őket a győzedelmes Kereszthez,
amelyet nyomorultul elhagytak. Tehát ki az, aki látva a testvéreknek és
nővéreknek nagy sokaságát, akik tévelyektől elvakítva, szenvedélyektől
megpuhítva, előítéletekkel eltelve Isten ősi hitétől és Jézus Krisztus
evangéliumától elbolyongtak, — ki az —, ismételjük, akinek a szívét nem lelkesíti a szeretet, hogy
önként és szívesen ezek segítségére jöjjön? Aki Krisztus hadseregéhez tartozik
— akár pap, akár világi —, miért ne érezné magát hivatva az őrködésre és az
ügyünk megvédésére, amikor Krisztus ellenségeinek félelmetesen növekvő
csapatait és annak a hazug tannak hírnökeit látja, akik megtagadva és a
gyakorlatban megvetve a keresztény hit üdvös igazságait és erényeit, a
legnagyobb kegyeletsértéssel összetörik Isten parancsainak tábláit, hogy azok
helyébe más törvényeket állítsanak, amelyekben visszautasítják mind a sinai
kinyilatkoztatásban adott erkölcsi fegyelem elveit, mind pedig a Krisztus
keresztjéből és a hegyi beszédből áradó isteni szellemet? Mindnyájunk előtt
kétségkívül világos — nem lelki fájdalom nélkül —, hogy ezeknek a tévedéseknek
csírái halálos termést hoznak azokban, akik békés és biztos javak élvezetében
névleg Krisztus követőinek vallják magukat, amikor azonban makacs erővel
ellenállni, kitartani, szenvedni, a titkos és a nyílt üldözéseket elkerülni
kellene, kétségeskedők, gyávák és kislelkűek lesznek, a kockázattól és az
áldozatoktól visszariadnak, amelyeket pedig a keresztény hit megvallása
parancsol, de ők az isteni Megváltó véres nyomdokait követni nem hajlandók.
Krisztus Király zászlaja alatt.
A dolgoknak és időknek ily
körülményei között, Tisztelendő Testvérek, Jézus Krisztus Király közelgő ünnepe
— amikor első enciklikánkat már kézhez kapjátok — jelentse mindenkinek az
isteni kegyelem ajándékait, amelyekkel a halandók lelkei evangéliumi erővel
megújuljanak és Krisztus országa megvalósuljon és viruljon. Ezen a napon az
emberi nem felajánlása Jézus Krisztus Szentséges Szívének ünnepélyes
szertartással és különös áhítattal történjen, az Örök Király oltára körül
egybegyűjtve a népek és nemzetek híveit, hogy Őt imádják, a maguk és mások
engeszteléseit felajánlják, az igazság és a szeretet legszentebb törvényének
örökérvényű hűségesküt tegyenek. Lángoljon és világítson az összes
keresztényekben az égi tűz, merítsenek ebből természetfeletti kegyelmet,
amelyet Krisztus hozott meg nekünk. Kegyelmet merítsenek azok is, akik lélekben
sínylődnek, akik elfáradva unottan hevernek, hogy a lélek épségét és erejét
visszaszerezzék és megújítsák. Részesüljenek végül a kegyelemben azok is, akik
az isteni Üdvözítőt nem ismerik vagy nyomorultul elhagyták; a keresztények
sok-sok milliós sokasága azon az ünnepélyes napon Istent így kérje : «Igaz
világosság, amely megvilágosít minden e világra jövő embert» (Ján. 1, 9.)
világosítsa meg az üdvösség útját és keltse fel a tévelygők lelkében az örök
javak után való vágyat, amely mindnyájunkat ahhoz vezéreljen, aki a Kereszt
véres trónusáról szorgalmasan hív és aki nekik is «az út, az igazság és az
élet» (Ján. 14, 6.) kíván lenni.
Atyai köszönet.
Pápaságunk ezen első enciklikáját
Jézus Krisztus Király jelében élő hittel és reménnyel telt szívvel bocsátjuk
közre és meg vagyunk győződve, hogy az Úr egész nyája lelkes egyetértéssel
fogadja és követi. Korunkban tapasztaljuk, hogy a dolgok kétséges állása és
gondjai a katolikus emberek lelkét kölcsönös támogatásra indítják, a testvéri
egymásrautaltság érzelmét megtisztítják, mindinkább erősítik, mint talán soha
máskor ; mindazokban, akik hisznek Istenben és Jézus Krisztust, mint vezért és
tanítót követik, felkeltik a közös veszéllyel szemben a közös állásfoglalás
tudatát.
A katolikus közösségnek e szelleme,
amelyet — mint említettük — a veszélyeztetett helyzet annyira megnövelt, az
összetartás megerősített és a jövendő győzelem reménye táplál. Bennünket nagy
örömmel és vigasztalással töltött el azokban a napokban, amikor remegő
léptekkel, de Isten- ben bízva elfoglaltuk azt a katedrát, amelyet nagy elődünk
üresen hagyott.
Élénken emlékezünk vissza ama
számtalan bizonyságra és fiúi hűségnyilatkozatra az Egyház és Jézus Krisztus
helytartója iránt, amelyek megválasztásunk és megkoronázásunk alkalmával mint
gyengéd és meleg önkéntes megnyilkozások Hozzánk érkeztek. Ezt az alkalmat
legyen szabad megragadnom, Tisztelendő Testvérek, hogy hozzátok intézzem és
rajtatok keresztül az Űr nyájához is, meghatott köszönetemnek szavait a római
pápa iránt megnyilvánult tiszteletteljes szeretetnek és megdönthetetlen
hűségnek megnyilatkozásaiért, amelyekkel a Legfőbb Papnak és Pásztornak Isten
erejével rendelt tisztségét elismerték. Ezek a megnyilatkozások nem szerény
személyünknek, hanem, a legnemesebb és legfontosabb hivatalnak szólnak,
amelynek elvállalására az Úr Bennünket meghívott. Amikor a vállalt teher nagy
súlyát éreztük, amelyet az Isten akaratából Nekünk adott hatalom jelent, nagy
vigasztalásunkra szolgált a katolikus
Egyháznak ékesen szóló egysége, amely sánccá és erős várfallá alakulva annál
szorosabban kapcsolódik Szent Péter győzhetetlen sziklájához, mennél inkább nő
Krisztus ellenségeinek merészsége.
A katolikus és testvéri egységnek
és a népek természetfölötti szükségének
bizonysága a közös atya iránt Nekünk annál gazdagabb és boldogabb reményt
adott, mennél tragikusabbak voltak a pillanat anyagi és lelki körülményei,
amelyben azok megnyilvánultak. Azoknak kedves emléke pápaságunknak első
hónapjaiban megerősített, amikor már tapasztaltuk a nehézségeket, gondokat és
megpróbáltatásokat, amelyekkel Krisztus jegyesének útja tele van szórva.
Nem mellőzzük hallgatással, mily
megható elismeréssel fogadtuk azoknak is a jókívánatait, akik bár nem tartoznak
a katolikus Egyház látható testéhez, velük született nemességükben és
őszinteségükben nem feledkeztek meg, mennyire velünk éreznek vagy a Krisztus
iránti szeretet vagy az Istenbe vetett hit miatt. Tehát ők is fogadják hálánk
kifejezését. Mi mindezeket összesen és együttvéve az isteni oltalomnak és
védelemnek ajánljuk és ünnepélyesen
biztosítjuk, hogy egy gondolat hatja át lelkünket, t. i. utánozni a jó Pásztor
példáját : mindenkit az igaz boldogságra vezetni, hogy «életük legyen és
bővebben legyen». (Ján. 10., 10.)
A Lateráni Egyezmény gondviselésszerű
műve.
De különös módon hálás szívvel
kívánjuk kifejezni érzelmeinket a császároknak és királyoknak , az államok
legfőbb irányítóinak és testületeinek, amelyek az Apostoli Szentszékkel a
baráti viszony kötelékeit ápolják és Hozzánk a hódolatnak és tiszteletnek a jeleit juttatták el. Ezek
között — ebben az összes népekhez intézett enciklikában is kiemeljük — első
helyen örömmel töltött el Olaszország ; Olaszországot mondunk, az Apostolok
fejedelmeitől ültetett hit termékeny kertjét, amely hála a Lateráni Egyezmény
gondviselésszerű művének, most a Szentszéknél hivatalosan képviselt államok
sorában tiszteletbeli helyet foglal el.
Ezen egyezménnyel az «Itáliának
visszaadott Krisztus békéje mint hajnalpír ragyog tündöklőn, hirdetve a békés
és testvéri egyesülést a vallás szent dolgaiban és a társadalmi együttélésben;
kérjük az Istent, hogy ez a béke mindenkor derült napokat hozzon, éltesse,
tágítsa és erősítse az olasz nép kedélyét: azét a népét, amely oly közel áll
Hozzánk és amelynek környezetében Mi ugyanazt az élet lehelletet szívjuk,
bizodalmas reménykedéssel könyörgünk Istenhez, hogy ezt az elődeinknek és
Nekünk oly kedves nemzetet dicsőséges katolikus múltjához híven megtartsa és a
hatalmas Isten védelme alatt minél jobban tapasztalhassa magán a
zsoltáros szavait: «Boldog a nép, amelynek Isten az Ura». (143. zs. 15.)
Az a boldogságot ígérő új jogi és
vallási helyzet, amelyet a Lateráni Egyezmény Olaszország és az egész katolikus
világ számára megteremtett, soha sem tűnt fel Nekünk oly hatalmasnak és
egyesítőnek, mint abban a pillanatban, amikor a vatikáni Bazilika erkélyéről
először tártuk ki karjainkat és emeltük fel áldástosztó kezünket Róma, a
pápaság székhelye és a mi forrón szeretett szülővárosunk, az Egyházzal kibékült
Olaszország és az egész földkerekség felé.
Krisztus helytartójának kötelessége.
Helytartója vagyunk annak, aki egy
döntő pillanatban a legfőbb földi hatalom képviselője előtt a nagy szót
kimondotta : «Arra születtem és azért jöttem a világra, hogy az igazságról
tanúbizonyságot tegyek.» (Ján. 18, 37.) Mint ilyen, hivatali kötelességünknek
tartjuk manapság, hogy apostoli bátorsággal bizonyságot tegyünk az igazságról.
Ez a kötelesség kiterjed mindama emberi tévedések és hibák leleplezésére és
cáfolatára, amelyeket fel kell ismerni, ha kezelni és gyógyítani akarjuk
azokat. «És megismeritek az igazságot és az igazság megszabadít titeket.» (Ján.
8, 32.) Hivatásunk teljesítésében nem fognak Bennünket földi tekintetek
befolyásolni ; sem bizalmatlanság, sem ellentmondás, sem elutasítás, sem
értetlenség. Még a félelem sem, hogy esetleg félreértenek, vagy hamisan
magyaráznak, tarthat ettől Bennünket vissza. De mindig azzal az atyai
szeretettel fogjuk ezt tenni, amely maga is szenved gyermekei fájdalmával,
amikor az orvosságot beadja, a lelkipásztorok isteni példáját, Krisztus Urunkat
utánozva, aki fényt és szeretetet egyformán áraszt «igazsá- got cselekedvén a
szeretetben*. (Ef. 4, 15.)
Annak az útnak kezdetén, amely a
jelen idők lelki és erkölcsi romlásához vezetett, nem kevesek azon törekvései
állnak, hogy Krisztus Urunkat kiűzzék országából és megtagadják a tőle adott
igazság törvényét és szeretet parancsait, amelyek országának az életlehellete
és erőssége. Az üdvösség egyetlen útja Krisztus királyi jogainak elismerése, az
egyesek és a társadalom visszatérése az igazságnak és a szeretetnek
törvényéhez.
E pillanatban, Tisztelendő
Testvérek, mikor e sorokat írjuk, érkezett Hozzánk a döbbenetes hír, hogy a
háború szörnyű lángba borulása megtörtént, amelyet elhárítani törekedtünk. Iró-
tollunk megakad, amikor a számtalan ember szenvedéseinek örvényeire gondolunk,
akikre még tegnap a szerény jólétnek sugara mosolygott családi otthonukban.
Atyai szívünket a félelem szorongatja, amikor mindarra gondolunk, ami az
erőszaknak és a gyűlöletnek sötét magvából érlelődik, amelynek ma a kard
szántja fel a véres barázdákat. A fenyegető és a jövő szerencsétlenségek
előrelátásakor érezzük, hogy mennyire a kötelességünk folytonos kitartással
azok szemét és szívét, akikben még a jóakarat érzése megmaradt, ráirányítani az
Egyetlenre, akitől a világ üdvössége származik, akinek mindenható és irgalmas
keze véget vethetne e viharnak, akinek igazsága és szeretete megvilágíthatja az
elméket és meggyógyíthatja a szíveket azoknál a sokaknál is, akik tévelyekben,
ellentéteikben, harcokban elmerültek, hogy azokat ismét Jézus Krisztus
királyságának szellemében újjáalakítsa.
De talán remélhetjük — kérjük, adja
meg az Isten —, hogy nyomorult korunk sokak gondolkodását és szándékait jobbra
változtatja, akik eddig vak bizalommal, de tanácstalanul és oktalanul az
elterjedt modern tévelyek útját járták anélkül, hogy sejtették volna, mennyire
kétes és cselvetésekkel tele úton járnak. És sokan, akik legkevésbé sem
fontolták meg, mennyit ér az Egyház pásztori hivatása a lelkek helyes és szent
nevelésében, most talán ugyanannak az Egyháznak figyelmeztetéseit, amelyeket
könnyebb és biztosabb időkben félretettek, jobban megértik és többre becsülik.
A jelenkor szorongattatásai és lesújtó helyzetei a keresztény tanítás
parancsait igazolják és leginkább indíthatják a lelkeket az igazságra. Eme
tévelyek és vélemények keresztény névtől elfordult hatalmas csoportja mérges
gyümölcsöket érlel és azon tanítás elítélését hirdeti és kárhozatát
tartalmazza, amelynek hathatóssága minden vitán felül áll.
Néha ugyanis a kínos
kiábrándulásnak és csalódásnak órái, az isteni kegyelem órái, az «Úr átmenete*
(Exod. 12, 11.), amelyben az Űr szavára : «íme az ajtónál állok és zörgetek»
(Titk. Jel. 3, 20.), gyakran megnyílnak az ajtók, amelyek egyébként zárva
maradnának. Isten a tanú, mily őszinte részvéttel, szent örömmel fordítjuk
lelkünket azok felé, akik hasonló keserű csalódások következtében érzik
magukban a keresztény igazságnak, igazságosságnak és békének a vágyát
megszületni. Azonban azok iránt is szeretetet érez a lelkünk, akiknek még nem
virradt fel a felső megvilágítás; ajkaink hő imával kérik az Istent, hogy értelmüket,
amely Krisztust megtagadja és megveti, azzal a fényességgel világítsa meg
kissé, amely valamikor Sault Pállá változtatta és az Egyház legnehezebb időiben
titokzatos erejét kinyilvánította.
A jelen idők tévedései.
A mi összefoglaló egyháztanítói
állásfoglalásunkat a jelen kor tévedéseivel szemben egy későbbi, a külső
események hullámzásától kevésbé
befolyásolt időpontra tartjuk fenn. És most csak néhány alapvető
útmutatásra akarunk szorítkozni.
A mai idők a
múlt hamis tanításaihoz olyan tömegben
halmozták fel az új tévedéseket, hogy valóságos rémületet kellett kelteniük. A
bajok tulajdonképpeni gyökere mindenekelőtt abban van, hogy tagadásba vették és
elutasítják azt az általánosan kötelező erkölcsi törvényt, mely az egyesek, a
közösségek és az államok kölcsönös viszonyaira annyira szükséges : ma a
természeti
erkölcsi törvény félreismerése vagy egyenesen elfeledése
uralkodik széltében-hosszában.
Ez a természeti törvény, mint
alapon, Istenen nyugszik. Ő mindenek mindenható Teremtője, Atyja, a legfőbb és
független törvényhozó, az emberi cselekedetek minden ttudó és igazságos bírája.
Ahol Istent tagadják, ott megrendítik az erkölcsi élet alapjait ; a természet
hangja meggyöngül, esetleg el is némul az a hang, amely a legműveletlenebbeket,
sőt a legcivilizálatlanabb vadakat is megtanítja arra, mi a jó és mi a rossz,
mi a megengedett és mi a tilos.
És ha azt kérdezik, hogyan
jutottunk el az erkölcs alapjainak a tagadásához, a felelet ez : azzal
kezdődött, hogy az emberek eltávolodtak Krisztus tanításától, amelynek őrzője
és tanítója Péter széke. Azelőtt ez a tan adta meg Európának a szellemi
egységet és Európa megnevelve és megnemesedve a kereszttől, olyan fellendülést
nyert, hogy más népek és a többi földrészek nevelője lehetett. De az Egyház
tanító hivatalától való elszakadás az elszakadt testvérek egy részét oly
messzire vetette, hogy a kereszténység alapdogmáját, a Megváltó istenségét
megtagadták és így az általános bomlási folyamatot siettették.
A pogányság jelei.
Mikor Krisztust megfeszítették, a Szentírás
szerint sötétség borult az országra ; félelmet keltő jelképéül annak, ami
történt és ami szellemileg mindig újra megtörténik, valahányszor a hitetlenség
vakságában és gőgjében Krisztust ténylegesen kizárja a kor életéből, különösen
nyilvános életéből. A következménye ennek az, hogy azok az erkölcsi értékek,
amelyek szerint korábbi időkben a magán és nyilvános életet megítélték, mintegy
kurzuson kívül kerülnek ; az ember, a család és az állam, a társadalmi élet
agyonmagasztalt laicizálása által az Isten-gondolat és az egyházi tanítás
jótevő és megújító befolyása alól kikerül; és most még olyan vidékeken is, ahol
századokon keresztül a keresztény kultúra sugarai világítottak, egy romlott és
romboló pogányság mind világosabb, nyilvánvalóbb és félelmesebb jelei
mutatkoznak : «Sötétség tört be, amikor Krisztust megfeszítették®. (Brev. Rom.
Parasc. resp. IV.)
Sokan, amikor eltávolodtak Jézus
Krisztus parancsaitól, nem vették észre, hogy az igazság mezébe öltözött szavak
üres ragyogása megtévesztette őket és azt hitték, hogy az evangéliumi tanítás
visszautasításával a szolgaság megszüntetése következik; a keserű
következményeket sem látták, hogy a megszabadító igazság tévellyé lett, amely
szolgaságot hoz ; azt sem fontolták meg, amikor Isten végtelenül bölcs és atyai
törvényeiről lemondtak, Jézus Krisztus szeretetet hirdető, az embereket
összekötő, a lelkeket magasba emelő parancsait visszautasították, hogy az
emberek hullámzó és változó önkényének adják át magukat. A dolgok haladásáról
beszéltek, míg valójában helyzetük rosszabbra fordult; haladásról álmodtak,
nemesebbek eléréséről gondolkodtak, míg szerencsétlenül emberi méltóságukban is
hátrább jutottak ; és azt állították, hogy századunk befejezettséget és
tökéletességet hozott, amikor valójában a régi szolgaságba jutottak. Nem látták
át, hogy bárki emberfia, ha a keresztény törvény helyébe valami pótlékot akar
állítani, hiábavaló és csalárd munkát végez, «hiúkká lettek — ugyanis —
gondolataikban®. (Róm. 1, 21.1
Az Istenben és az isteni
Üdvözítőben való hit meggyöngült, az erkölcsi elvek világossága a lelkekben
elhomályosult, a szilárdságnak és biztonságnak egyetlen alapja megingott,
amelyen a lelkek és dolgok belső és külső, magán és nyilvános rendje felépül,
amely egyedül van hivatva az államok jólétét megszülni és épen fenntartani.
Az is biztos, hogy amikor Európa
népei a keresztény intézményektől és parancsoktól teremtett testvéri
szövetségben éltek, nem hiányoztak a széthúzások, a felforgatások, a pusztító
háborúk, de soha talán máskor nem voltak az emberek lélekben úgy megtörve és
elcsüggedve, mint a jelenben, amikor keserű félelemmel látják, menynyire nehéz
orvoslást találni bajaikra. Míg ellenkezőleg a közelmúlt időkben az értelem
előtt ismert és tudott dolog volt, mi tiltott, mi nem, mi szabad, mi nem szabad
és ez a feszültségeket, az ellentéteket megkönnyítette, a feltámadt vágyakat
korlátozta és így utat nyitott az ellentétek tisztességes megoldására. De a mai
időkben nemcsak a fékezhetetlen becsvágy heves felindulásaiból származnak az
ellentétek, hanem inkább a belső lelkiismereti zavarból, lelki krízisekből,
amelyek felforgatják a magán és a nyilvános erkölcsiségnek és tisztességnek
egészséges elveit.
A szeretet törvényeinek elfeledése.
A sokféle és különböző tévelyek
között, amelyek a vallási parancsok és erkölcsi szabályok megvetéséből és
meggyalázásából mint mérgezett forrásból származnak, különösen kettőre hívjuk
fel figyelmeteket, Tisztelendő Testvérek, mint amelyek majdnem lehetetlenné
vagy legalábbis kétségessé és bizonytalanná teszik a népek békés együttélését. Az
első veszélyes tévedés, amely ma igen el van terjedve, abban áll, hogy az
emberek a szolidaritás és a szeretet törvényét elfeledik; azt a törvényt,
amelyet a közös származás követel, az összes emberek közös értelmes
természetének egyenlősége, bármely nemzethez tartozik, előír, mind pedig a
megváltás áldozata, amelyet az Úr Krisztus a kereszt oltárán az Örök Atyának a
lelkek engeszteléséül bemutatott.
Valóban a Szentírás első lapja
csodálatos egyszerűséggel elmondja, hogyan teremtette Isten az embert, mint
teremtő művének koronáját a saját képére és hasonlatosságára (Gen. 1, 26— 27.)
; ugyancsak a Szentírás megtanít arra, hogy természetfölötti ajándékokkal
gazdagította, örök és kimondhatatlan boldogságra rendelte. Azonkívül elmondja,
hogy a férfi és az asszony első házasságából származtak az összes emberek, akik
— élénken és jelentőség Lelkes szavakkal festve — különböző törzsekre és
nemzetekre oszoltak szét a föld különböző részein. Es amikor nyomorultul
eltévelyedtek Teremtőjüktől, Isten nem szűnt meg atyai lelkét irányukban
kimutatni, akik irgalmas tervei szerint majd egykor a vele kötendő barátság
szövetségében egyesülnek. (Gen. 12, 3.)
És a nemzetek apostola, ennek az
igazságnak hírnöke, hogy az emberek testvériesen nagy családban egyesüljenek, a
görögök nemzetének hirdeti, hogy Isten «egyből alkotta az egész emberi nemet,
hogy az egész földszínén lakjék; meghatározván az ő itt lakásuknak bizonyos
idejét és helyét, hogy keressék az Istent». (Apcsel. 17, 26—27.)
Az emberi család alapvető egysége.
Ezért csodálatos a látomás, amely
az emberi nemet a Teremtőtől való közös származás egységében szemlélteti ama
mondás szerint: ’Egy az Isten és mindenek Atyja, ki mindenek fölött és
mindeneken és mindnyájunkban’. (Ef. 4, 6.), és egy a természetben, amely az
anyagi Lest és a szellemi, halhatatlan lélek egységében áll; egy a mindenkinek
kitűzött legközelebbi cél miatt, egy a jelen élet folyamán végzendő közös
küldetés miatt, egy az ugyanazon földön való tartózkodás miatt, amelynek
javaival a természeti jog következtében mindnyájan élhetnek, hogy táplálják
magukat és fejlesszék az életet; egy végül a legfőbb, természetfeletti cél,
Isten miatt, akihez mindnyájunknak törekedni kell és egy a célra vezető
ugyanazon eszközök használata miatt.
És ugyanaz a nemzetek Apostola az
emberi nem egységét bizonyítja azokból a kötelékekből, amelyekkel Isten Fiának,
Isten láthatatlan képével összeköttetünk, «akiben az összes dolgok teremtettek®
(Kol. 1. 16.) ; végül ugyanazon megváltásból, amelyet Krisztus keserves
kínzások között mindenkinek megszerzett, amikor az Isten felbontott barátságát,
amely az eredetben belénk oltatott, visszaállította és így a mennyei Atyának és
az embereknek kibékítője lett : «mert egy az Isten, egy a közbenjáró is az
Isten és az emberek között, az ember Jézus Krisztus*. (I. Tim. 2, 5.) Isten és
az emberiség között visszaállított barátság bensőbbé és erősebbé való
kialakítására, az üdvösségnek és a békének isteni közbenjárója a coenaculum
szent csendjében a legnagyobb áldozatra kész, legszentebb ajkairól szavak
hangzottak el, amelyek századokon át visszhangzanak és a szeretet hősiességét
teremtik meg ebben a szeretettől elidegenedett, gyűlöletre hajlamos világ
közepette : «Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek
titeket.» (Ján. 15, 12.)
Természetfeletti igazságok ezek, az
egység mély alapjait és kölcsönös, erős kötelékeit alkotják, megerősítve az
Isten és az isteni Megváltó szeretetétől, akitől mindnyájan fogadjuk az
üdvösséget «Krisztus testének épülésére, mígnem mindnyájan eljutunk a hitnek és
az Isten Fia ismeretének egységére tökéletes férfikort érvén, Krisztus teljes
korának mértéke szerint*. (Ef. 4, 12—13.)
Ezért ha az egész emberiségnek
elméleti és gyakorlati egységét megfontoljuk, az egyes egvedek nem tűnnek fel,
mint egymás között elkülönült homokszemek, hanem igenis megfelelő szerves
rendben egyesülve, a különböző idők szükségletei, a természetes és
természetfölötti rendeltetés szerint különböző rendekben. A nemzetek az élet és
a kultúra különböző feltételei szerint fejlődve egymástól különböznek, de ezért
nem szükséges az emberi család egységét megtörni, hanem inkább ezt a családot
gazdagítani és szépíteni a sajátságos adományok és lelki tehetségek kölcsönös
közvetítésével, a javak kölcsönös kicserélésével, amely csak akkor lehetséges
és egyszersmind hatásos, ha ugyanazon Atyának összes fiait és ugyanazon isteni
vérrel megváltott teremtményeit az élénk és lángoló szeretet szent szövetsége
tartja össze.
Jézus Krisztus Egyháza, mint az
isteni nevelő bölcsességének hű őrzője, nem gondolhat és nem gondol arra, hogy
hozzányúljon vagy lebecsülje bármely nemzet sajátságos és jellegzetes
tulajdonságait, amelyeket minden nép joggal és méltán őriz féltékeny
jámborsággal és megérthető büszkeséggel mint szent örökséget. Az ő célja a
természetfeletti egység az általános szeretetben, amelyet lélekben érezni és a
gyakorlatban megvalósítani kell, nem pedig kizárólag külső és felületes
egyformaság, amely éppen ezért erőtlenítő. Az Egyház örömmel üdvözli és anyai
jókívánságaival kíséri mindazokat a törekvéseket és rendeleteket, amelyek e
részleges erőknek és terveknek bölcs és rendezett fejlődését szolgálják,
amelyeknek gyökere minden nép lelkének mélyén rejtőzik, — de csak akkor, ha
ezek nem ellenkeznek az emberi nem közös egységéből és közös hivatásából
származó kötelességeivel. Ő maga ismételten bebizonyította missziós
tevékenységében, hogy ez a szabály egyetemes apostolságának a sarkcsillaga. Az
isteni Igének hírnökei mint úttörők az idők folyamán felbecsülhetetlen nagy
munkával véghezvitt kutatással a különböző nemzetek és népek kultúrájának
tiszteletét előmozdították és az ott talált lelki értékek megbecsülésével
termékennyé tették Krisztus evangéliumának bőséges és élő prédikációja számára.
Ami a népek szokásaiban nincsen a pogány bálványimádással felbonthatatlan
kötelékekkel összekapcsolva, jóindulatú vizsgálat tárgya lesz, és ha
lehetségesnek mutatkozik, védelemben és épen való fenntartásban részesül.
Boldog emlékezetű elődünk egy különösen kényes kérdésben ily szabályokat
alkalmazva nagylelkű elhatározásokat tett, amelyek éles tehetségét és égő
apostoli lelkületét bizonyítják a jelen- és az utókornak egyaránt. Nem
szükséges, Tisztelendő Testvérek, hangoztatni, hogy mi késedelem nélkül
ugyanezt az utat akarjuk járni. És mindazok biztosak lehetnek, bármely
eredetűek és nyelvűek, akik a katolikus Egyházba belépnek, a közös Atya
házában, ahol Jézus Krisztus törvényét és békéjét élvezik, mindnyájukat a
fiáknak ugyanazon jogai illetik. Hogy pedig ennek az egyenlőségnek a szabályai
lassan érvényre is jussanak, a bennszülött népekből kiválasszuk a legkiválóbb
férfiakat, akik az övéiknél a papoknak és a püspököknek rendjét növelik. Ezért,
hogy szándékunkat példával is bizonyítsuk, Krisztus Király legközelebbi ünnepén
tizenkét papot, akik törzseiket és népeiket személyükben képviselik, az
Apostolfejedelmek sírjánál püspöki méltósággal díszítünk fel.
Így az ellentétek közepeit, amelyek
az emberiség családját szaggatják, ebből az ünnepélyes cselekedetből az egész
világon szétszórt gyermekeink láthatják, hogy az Egyház tanítása, munkája és
szelleme nem különbözik attól, amit a nemzetek Apostola hirdetett: «Öltözzetek
az új (emberbe), aki megújíttatik annak ismeretére és képmása szerint, ki őt
megteremtette ; hol nincsen pogány és zsidó, körülmetélés és
körülmetéletlenség, idegen és scitha, szolga és szabad, hanem minden és
mindenben Krisztus». (Kol. 3, 10—11.)
A haza keresztény szeretete.
Itt azonban megjegyezni kívánjuk,
hogy az egyetemes testvériség tudata, amelyet a keresztény tanítás táplál és az
érzés, amely ezt sugalmazza, nincsen ellentétben a saját hazája hagyományainak
és dicsőségének szeretetével és nem is akadályozza, hogy a jólétet és a
törvényes érdekeket ne mozdítsák elő, mivel éppen ez a tanítás azt is
tartalmazza, hogy a szeretet gyakorlásában Istentől felállított rend van, amely
szerint fokozottabb mértékben kell szeretni és jót cselekedni elsősorban
azokkal, akik velünk különleges kapcsolatok által egyesülnek. Erre maga az
isteni Mester is példát mutatott, amikor nagyobb szeretetre gyulladt a
szülőföld iránt és a Szent Város jövő romlását szomorúan megsiratta. A joggal
és méltán táplálandó hazaszeretet nem ellenkezik a keresztény szeretet
parancsával és nem áll útjában, hogy az összes többieket és azok előmenetelét a
szeretet békés megvilágításába helyezze.
A szeretetnek és a békének ez a
csodálatos tanítása sokat tett az emberiség társadalmi és vallási előhaladása
érdekében. Ennek hírnökei természetfeletti sugalom hevétől tüzelve nemcsak
szántottak és művelték a földet, mindennemű betegséget gyógyítottak, hanem
méginkább arra törekedtek, hogy a rájuk bízott lelkeket isteni magasságokba
emeljék, alakítsák, a szentség magaslatára vigyék, ahol mindent Isten
világosságában látnak. Épületeket és templomokat emeltek, amelyek világosan
bizonyítják, mily zseniális magasságra emelkedik az ideális keresztény
tökéletességgel fényeskedő lélek ; de legfőbb érdemük, hogy az embereket,
bölcseket és tudatlanokat, hatalmasokat és gyengéket Isten élő templomaivá és Krisztusnak
a szőlőtőnek szőlővesszeivé tettek. A következő nemzedékeknek ? átszármaztatták
a régi bölcseségnek és művészetnek eredeti kincseit, de mindenekelőtt a nemzedékeket részeseivé tették az örök
bölcsesség titokzatos hivatásának, amely
az Isten természetfeletti kegyelmével eltelt embereket baráti és testvéri
szövetségben összeköti.
Az emberi jog és az isteni jog.
Tisztelendő Testvérek, ha a
mindenki iránt szeretetet parancsoló törvénynek elfeledéséből akkora bajok
következnek a népek közös és békés életére, annak a szeretetnek elfeledéséből,
amely a gyűlöletet megszünteti, az ellentéteket elsimítja és egyedül hivatott a
békét megszilárdítani ; de kétségkívül az összes nemzeteknek és az emberiség
egész családjának nem kisebb bajokat szül azok tévelye, akik az államhatalmat a
Legfőbb Lénytől függetleníteni törekednek, akitől mint az első októl és legfőbb
Úrtól mind az egyesek, mind az egész emberi társadalom függ ; annál is inkább,
mivel a hatalmat a felsőbb törvényektől, amelyek Istentől mint az ősforrásból
származnak, mentesíteni és a legteljesebb cselekvési szabadságot élvezni
törekednek, a hatalmat rábízzák a szabadakarat hullámzó változásaira és
tetszésére, amelyek az esetleges történeti szükségszerűségekhez és a
viszonylagos javak elnyeréséhez igazodnak.
Ily módon megtagadva az isteni
tekintélyt és törvényének kötelező erejét, szükségképen következik, hogy az
államhatalom korlátlan és senkinek sem felelős jogokat tulajdonít magának,
amelyek egyedül a legfőbb Teremtőt illetik ; így pedig a Teremtő helyét
elfoglalva, az államot vagy a polgárok közösségét az egész emberi élet céljává
és legfőbb szabályává emeli a jog és az erkölcsi rend egész vonalán ; és így
mindenkinek megtiltja, hogy a természetes és a keresztény lelkiismeret
parancsaira hivatkozzanak.
Tudjuk jól, hogy a téves elvek
szerencsére nem mindig érvényesítik teljes befolyásukat; különösen amikor a
keresztény élet hagyományai, amelyek az ősöktől átvéve több század óta a népek
szellemét alakítják, mély gyökereket eresztettek, ha azokat nem is látják.
Mindazonáltal nem szabad elfelejteni, hogy a társadalmi élet minden szabálya
lényegében elégtelen és gyenge, emberi alapja van, földi tanácsok és indítóokok
irányítják, erejét és tökéletességét csak a külső tekintély szentesítéséből
meríti.
Ahol az emberi jog függését az
isteni jogtól tagadják és csak a földi tekintély kétes és homályos erejére
hivatkoznak és mindenkitől független jogokat emlegetnek, amelyeket nem az
erkölcsiség, hanem a hasznosság elve irányít, ott maga az emberi jog is méltán
elveszti erkölcsi erejét a legfontosabb alkalmazásban és így nem ismerhető el,
hogy a polgároktól áldozatokat követelhet. Bár igaz, hogy a gyönge és ingó
alapokra épített hatalom az esetleges körülmények folytán oly anyagi előnyöket
érhet el, amelyek felkeltik a kevésbé mélyre látók csodálkozását; de eljön a
pillanat, amikor a kijátszhatatlan törvény győzedelmeskedik, mindazt
összedönti, ami nyílt vagy titkos jogtalanságon és aránytalanságon épült fel,
amely a külső eredmény nagysága és belső értékének, erkölcsi alapjának
gyengesége között fennáll. Jogtalanság, amely mindig fennáll, amikor az
államhatalom félreismeri vagy megtagadja a legfőbb Törvényhozó uralmát, aki
mikor hatalmat adott az állam vezetőinek, megjelölte annak a hatalomnak
határait.
Az állam feladata.
Az államhatalom, amint b. e. bölcs
elődünk, XIII. Leó az Immortale Dei enciklikájában tanítja, azért adatott a
mindenek Teremtőjétől, hogy a társadalmi életet irányítsa az általános elveiben
megváltozhatatlan rend előírásai szerint, hathatósabbá tegye az emberi
személynek az ideiglenes rendben fizikai, szellemi és erkölcsi
tökéletesedésének megvalósítását és segítse őt természetfeletti céljának
elérésében.
Ezért az államnak nemes hivatása,
hogy a nemzeti élét magán- és egyéni tevékenységét ellenőrizze, mérsékelje és
előmozdítsa, mindenki közös javára harmonikusan irányítsa, ezt nem határozhatja
meg valakinek az önkénye, sem a polgári társadalom anyagi jóléte, hanem inkább
az embernek harmonikus fejlődése és természetes tökéletessége, mert az ember
számára a legfőbb Teremtő az államot mint eszközt rendelte.
Aki az államot célnak tekinti,
amelynek mindent alá kell rendelni és hozzá irányítani, az csak árthat a
nemzetek igaz és tartós jólétének. És ez történik, amikor korlátlan uralmat
tulajdonítanak az államnak mint a nemzet, a nép vagy egy társadalmi osztály
megbízottjának, vagy maga az állam követeli ezt magának mint független,
senkinek sem alávetett úr.
Ha az állam valóban magának
tulajdonítja és követeli a magánkezdeményezéseket — ezeket rengeteg kényes és
sajátságos szabályok irányítják, amelyek biztosítják saját különleges céljuk
elérését —, károsak lehetnek és a közjó hátrányára vannak, mivel természetes
rendjükből, hatáskörükből, azaz a felelős magántevékenységből kiragadják.
Ebből a gondolkodásból és
cselekvési módból az is származhat, hogy a társadalom első és lényeges
sejtjeinek, a családnak jólétét és előhaladását kizárólag a nemzeti hatalom és
uralom szempontjából fontolják meg, és megfeledkeznek, hogy az ember és a
család előbbre valók az államnál és az isteni Teremtő mindkettőnek különös
jogokat és előnyöket adott és kijelölte hivatásukat, amely a természetes és
biztos szükségleteknek megfeleli
Az újabb nemzedékek nevelése nem
arra irányul, hogy a fizikai erőket, a szellemi és erkölcsi tehetségeket
egyöntetű fejlődésben alakítsák és növeljék, hanem azon polgári erények
ápolására szorítkoznak, amelyek a politikai eredmények eléréséhez szükségesek;
azokat az erényeket ellenben, amelyek, mint a lélek virágai, a nemesség, a
fegyelem, az emberiesség illatát kölcsönöznék a társadalomnak, kevésbé
követelik meg, mintha azok az ifjúi tehetség erejét és bátorságát kisebbítenék
és elnyomnák.
A család jogai.
Szomorú fájdalommal, de világosan
látjuk azokat a veszélyeket és kétségeket, amelyek a család saját jogainak
félreismeréséből, megkisebbítéséből és fokozatos megszüntetéséből származnak
erre és a következő nemzedékekre. Ezért apostoli hivatásunkból kifolyólag
súlyos kötelességünknek tartjuk, hogy ezeket a jogokat lelkiismeretesen és
szilárdan megvédjük ; korunknak szorongattatásait — akár külsők, akár belsők,
akár anyagiak, akár lelkiek —, a sokféle tévelyt számtalan) következményeivel
együtt senki sem kóstolja meg keserűbben, mint a család. Valóban bátorságra és
az egyszerűségben is csodálatos, tiszteletreméltó hősiességre van ma gyakran
szükség, hogy elviselje az élet keménységét, a mindennapi gondok súlyát, a
növekvő szükséget és a nélkülözéseket soha azelőtt nem tapasztalt mértékben és
ezeknek gyakran nem látjuk sem az okát, sem pedig a valódi szükségét. Aki a
lelkek gondját viseli, aki belelát a szívekbe, az ismeri csak az anyák
elrejtett könnyeit, az apák lemondó fájdalmát, a rengeteg keserűséget —
amelyről semmiféle statisztika nem beszél, mert nem beszélhet —, szomorú
tekintettel látják a napról-napra növekvő szenvedések tömegét ; jól ismerik a
gonosz emberek sötét terveit, akik arra törekednek, hogy a kemény helyzettel
visszaélve mindent összezavarjanak, felforgassanak és a zavarban alkalmat
találjanak kitűzött istentelen szándékaik végrehajtására.
Ki az az okos és jóindulatú ember,
aki ilyen súlyos körülmények között az államnak megtagadná a megszokottnál
tágabb jogkört, amely e körülményeknek megfelel és amellyel a nép
szükségleteinek segítségére sietne? De viszont az Istentől adott értelem
megköveteli, hogy az erkölcsi rendben lelkiismeretesen megfontoljuk a közjó
szempontjából, mit szabad, mit nem szabad, mit követel a szükségszerűség az
időktől kívánt követelmények felállításában.
A lelkiismeret jogai.
Mindenesetre mennél súlyosabbak az
anyagi áldozatok, amelyeket az állam kíván az egyesektől és a családoktól,
annál szentebbek és sérthetetlenebbek a lelkiismeret jogai. Igényt tarthat az
állam a javakra és a vérre, de soha az Istentől megváltott lélekre. Ezért amely
hivatást az Örök Lény az apáknak és az anyáknak kijelölt a gyermek jelén és
jövő élete gondozásában, a fiáknak a vallás igaz parancsai szerint való
kialakításában, azt senki e jog súlyos megsértése nélkül nem ragadhatja
magához. Ez a helyes nevelés arra is vonatkozik, hogy az ifjak lelkét a
hazaszeretet legnemesebb kötelességeire serkentse és ösztönözze, hogy azokat
vidám lélekkel és készséges akarattal vállalják és ebből a hazai földnek
szeretete élénken tükröződjön vissza. De a fiatalságnak az a nevelése, amely
megfeledkezik vagy szándékosan elmulasztja az ifjak szemét a mennyei hazára
irányítani, igazságtalanná válik mind az ifjúság, mind pedig a keresztény
család elidegeníthetetlen kötelességei és jogai szempontjából is ; ezért, mivel
a kiszabott határokat átlépte, a nép és az állam java érdekében megfelelő
orvoslást igényeli Az ilyen nevelés azok előtt, akik a felelősséget viselik,
talán fokozott erő és szilárdság forrásának látszik, de valójában ennek hamisságát
az ebből következő tények bizonyítják. A keresztény lélekkel szemben közömbös
vagy ellenséges gyermeknevelés felségsértést követ el a «Királyok Királya és az
Urak Ura ellen (li Tim. 6, 15. Titk. Jeli 19, 16.), amikor Jézus
Krisztus isteni meghívását akadályozza és meghiúsítja : «engedjétek hozzám
jönni a kisdedeket» (Márk 10, I li) és ez kétségkívül keserű gyümölcsöket fog
hozni. Az az állam ellenben, amely a családapáknak és anyáknak az ily kétségek
miatt megszomorított lelkét megszabadítja ezektől a kétségektől és jogaikat
visszaállítja, kétségkívül belső nyugalmát mozdítja elő és megveti a haza
boldogabb jövőjének alapjait. A fiáknak a Teremtőtő] a szülőknek ajándékozott
lelke, a keresztségben Jézus Krisztus királyi jelével meg lett szentelve és kitüntetve,
szent kincs, amely fölött az Isten féltékeny szeretete őrködik. Maga az isteni
Megváltó, aki valamikor az apostoloknak mondotta: «engedjétek hozzám jönni a
kisdedeket», bár jósággal és irgalommal volt telve, kemény büntetéssel
fenyegette meg azokat, akik a neki kedves gyermekeket rossz példával
botránkoztatják meg. És melyik botrány ostorozandóbb és legkárosabb a
gyermekekre és ártalmasabb a jövő nemzedékekre, mint a gyermeki erkölcsöknek az
a nevelése, amely az ifjúságot oly cél felé vezeti, amely távol áll
Krisztustól, aki az út, az igazság, az élét és az isteni Üdvözítőtől titokban
vagy nyíltan elidegeníteni törekszik? Ez az isteni Megváltó, akitől a jelén és
a jövő ifjúi kort szégyenletesen elvonják, ugyanaz, aki az Örök Atyától minden
hatalmat megkapott és akinek a kezében van letéve az államoknak, a népeknek és
nemzeteknek sorsa. Egyedül hozzá tartozik azok életének megteremtése,
megrövidítése vagy növelése, jóléte és nagysága. Minden földi dolgok közül
egyedül a lélek rendelkezik halhatatlansággal. Ezért az a nevelési rendszer,
amely nem tiszteli a keresztény családnak az isteni törvénytől védett szent
határait és azok alapjait felborítja, az ifjaknak elzárja az utat Krisztushoz,
akik így nem «merítenek örömmel vizet az Üdvözítő forrásaiból (íz. 12, 3.), a
Krisztustól és az Egyháztól való elhidegülést mint a nemzethez vagy valamelyik
osztályhoz való hűség jelét hirdeti, az kétségkívül önmaga ellen mondja ki a
kárhozat büntetését és majd tapasztalja a próféta szavainak félre nem érthető
igazságát: «Akik Tőled eltávoznak, a porba iratnak*. (Jer. 17, 13.)
A legfőbb erkölcsi törvények.
Hamis az a felfogás, Tisztelendő
Testvérek, mely az állam korlátlan tekintélyéről beszél és nem csupán a
nemzetek belső életére, jólétére és természetes fejlődésére káros, hanem a
népek nemzetközi viszonylataira is áll, mert szétrombolja a nemzetek fölötti
közösséget, kivonja a nemzetközi jog alól az alapot és a tartalmat. Mások
jogainak megsértéséhez vezet s a kölcsönös megértést, a békés együttélést
veszélyezteti.
Az emberiség ugyan az Istentől
berendezett természetes világrendben társadalmi csoportokra, nemzetekre és
államokra oszlik, amelyek saját életük kialakításában és vezetésében
függetlenek ; ugyanakkor azonban a kölcsönös erkölcsi és jogi viszonyok őket
egy nagy közösségbe fűzik össze, amelynek célja a népek jóléte és amelyek
egységüket és előrehaladásukat különleges törvények által védik.
Már most világos, hogy az állam
állítólagos feltétlen autonómiája ezzel a természet adta jogrenddel nyílt
ellenmondásban áll és azt egyenesen tagadja, amikor a nemzetközi viszonyok
tartósságát a hatalom birtokosainak kénye-kedvére bízza és ezáltal a
biztonságos megegyezést és a termékeny együttműködést lehetetlenné teszi.
Ezt követelik ugyanis, Tisztelendő
Testvérek, az államoknak egyöntetű érintkezései, maradandó viszonyai, a
barátsági kötelékek, amelyekből hogy bőségesebb gyümölcsök származzanak,
szükséges, hogy a nemzetközi természeti jog elveit és előírásait a népek
szabályosan elismerjék és azoknak engedelmeskedjenek. Ezek az elvek
hasonlóképen követelik, hogy kinek-kinek szabadságát sértetlenül hagyják, a
megélhetéséhez szükséges jogokat megadják, hogy a polgári haladás útján
mindnagyobb jóléthez juthassanak ; végül követelik, hogy a népek jogszabályai
szerint megkötött és szentesített szerződések épek és sértetlenek maradjanak.
Nincs kétség aziránt, hogy a
nemzetek csak akkor élhetnek együtt békésen és csak akkor lehet a nyilvánosan
és joggal megállapított szükségleteket kielégíteni, ha megvan a kölcsönös
bizalom, ha mindnyájan meg vannak győződve az adott szónak kölcsönös és hű
betartásáról és mindnyájan biztosnak fogadják el, hogy «jobb a bölcsesség mint
a háborús fegyverek# (Eccl. 9,18.) és készek az ügyek alkalmasabb
kivizsgálására, megvitatására, nem pedig a vitás ügynek fenyegetéssel és erővel
való eldöntésére, ha késlekedés, ellentétek, nehézségek és változások támadnak,
amelyek nemcsak rosszakaratból, hanem a körülmények változásából, kölcsönösen
ellentétes érdekekből is származhatnak.
Egyébként a népek jogát az isteni
jogtól azért elválasztani, hogy azután egyedül az állam vezetőinek az önkényére
mint alapra támaszkodjon, nem jelent mást, mint magát a jogot tisztességes és
szilárd trónjáról ledönteni és azt átengedni a magán és a kollektív érdekek
hajhászásának, amely saját jogainak érvényesítésére és mások jogainak teljes
tagadásához vezet.
Büszke ámítások.
Azt is szem előtt kellene tartani,
ha a szerződések megkötésénél előre nem látott és az idők folyamán jelentkező
körülmények lényeges változásával a szerződés vagy némely záradéka
igazságtalanná lesz vagy annak látszik vagy nem időszerű, vagy a felek egyikére
túlságos súlyos, tisztességes megvitatás tárgyává teszik a szerződés
módosítását vagy helyettesítését. De a szerződéseket elvileg mulandónak
tekinteni és hallgatólagosan a lehetőséget fenntartani, hogy azt egyoldalúkig a
másik fél megkérdezése nélkül megsemmisíti, amikor már tovább nem felel meg —
ez megszüntetne minden kölcsönös bizalmat az államok között; így a természet
rendje alapjában omlik össze, a népeket és nemzeteket áthidalhatatlan és
mérhetetlen mélységek választanák el.
Ma az egész világ rémülettel tekint
abba a mélységbe, amelybe az általunk jelzett tévedések és az azokból
megszületett gyakorlati eredmények az emberiséget belesodorták. A haladás
hitének csalóka ábrándjai összetörve hevernek a földön. Aki még ma sem akar
felébredni, azt napjaink eseményeinek kell fölrázniuk a próféta szavaival: «Ti
siketek, halljatok és ti vakok, lássatok !» (Iz. 42, 18.) Ami kifelé rendnek látszott,
nem volt más, mint fokozódó megzavarodás. Az erkölcsi és jogi élettörvények
megzavarodása, amelyek az isteni törvény felségétől feloldva, az emberi
tevékenység minden területét megfertőzte. De hagyjuk a múltat és fordítsuk
tekintetünket a jövő felé, amely a világ hatalmasainak ígéretei szerint — a
jelén véres ellenkedések megszűntével — az igazság és a jólét alapjain
újjárendeződik. Ez a jövő valóban más lesz és jobb is lesz? E háború végén a
békeszerződéseket az igazság és a mindenki iránt való egyenlőség fogja
sugallni, az a szellem, amely szabaddá tesz és megbékít, vagy a régi és az új
tévedések siralmas megismétlése következik ismét? A tapasztalat azt mutatja,
hogy határozott változást kizárólag a háborús összetűzésekből és azok végső
befejezéséből remélni— hiábavaló gondolat. A győzelem órája annak, aki magához
ragadja, diadalt jelent; de egyszersmind a kísértés órája, amelyben az igazság
angyala küzd az erőszak ördögével; a győző szíve könnyen megkeményedik, a
mérséklet és a messzebbre tekintő bölcsesség gyengeségnek és a lélek
erőtlenségének tűnik fel előtte. Azonkívül a nép lelkének felkorbácsolása,
amelyet annyi sok áldozat és eltűrt szenvedés eredményezett, gyakran azok
szemeit is elhomályosítja, akik az elkövetkezendő dolgokért felelősek ; ezek
gyakran bedugják füleiket az emberiesség és az egyenlőség figyelmeztető
szavára, amelyet elhallgattat az a kiáltás : «vae victis», jaj a
legyőzőiteknek. Ezért az ily körülmények között született határozatok,
békeszerződések, az elintézendő ügyek megítélése igazságtalanság az
igazságosság köpenye alatt.
Megújító erűk.
Tisztelendő Testvérek, nem a külső
eszközök, nem a kard hozza meg az államok üdvösségét és békéjét, az csak a béke
feltételeit teremtheti meg. Az erőknek és erényeknek, amelyek a föld arculatát
megújíthatják, belülről, a leiekből kell származniuk. A világnak, a nemzeti és
nemzetközi életnek új rendje — ha egyszer a jelen keserűségek és véres
küzdelmek megszűnnek — nem nyugodhat többé változó rendeletek hullámzó homokján,
amelyeket a magán- és a kollektív egoizmus önkényesen állított fel, hanem a
természeti jognak és az isteni kinyilatkoztatásnak megingathatatlan sziklájára
mint erős talapzatra kell támaszkodnia. Innen merítse az emberi törvényhozó a
kiegyenlítődés szellemét, az elvállalt hivatal lelkiismeretességét és
okosságát, amelyek mellőzésével könnyen félreismerheti a hatalom törvényes
használata és a visszaélés között felállított határokat. Egyedül csak így lesz
elhatározásainak belső szilárdsága, nemes méltósága, vallási szentesítése és
nem lesz fékezhetetlen önzésnek és a
lelkek szenvedélyének eszközévé.
Mivel ha igaz az, hogy azoknak a
bajoknak, amelyek alatt a mai emberiség szenved, legalábbis részben gazdasági
okai vannak, nem kevésbé igaz az is, hogy a bajok okai mélyebben fekszenek ;
abban vannak, hogy a vallásos hitet és az erkölcsi meggyőződést mindjobban
szétrombolták, a népeket a hittan és az erkölcsi törvény egységétől
elszakították. Ha az emberiségnek egy jövendő nevelői munkája eredményes akar lenni,
akkor mindenekelőtt lelki és vallási nevelőmunkát kell végeznie. Ennek
Krisztusból mint alapból kell kiindulnia. Az igazság szellemében haladnia és a
szeretet lelkületében bevégződnie.
Az Egyház anyai hivatása.
A lelkek újjászületését
megvalósítani, az idők megváltozott viszonyainak és az emberi nem új
szükségleteinek tekintetbevételével, leginkább az Egyház anyai hivatásának
kötelessége. Az isteni Alapító reábízta az evangélium hirdetését, az embereknek
az igazság és a szeretet parancsait hangoztatja, az arra való törekvés pedig,
hogy ezek a parancsok a lelkekben szilárd és mély gyökeret verjenek, a béke
ápolására alkalmas és eredményes nemes munka, amelynél alkalmasabbat,
nemesebbet és eredményesebbet nemigen találhatunk. Ez a hivatás a maga
nagyszerűségében mintha megfélemlítené azok szívét, akik a küzdő Egyház sorait
alakítják ; de az Isten országának elterjedésén közreműködni, — amely a
századok folyamán különböző és változatos módon kemény munkával folyik —,
parancs, amely mindazokat kötelezi, akik az isteni kegyelemmel a sátán
szolgaságából kiszabadultak és a szent keresztség által az Isten országába hívattak.
Ennek az országnak tagjává lenni, parancsai szerint élni és arra törekedni,
hogy határai napról-napra bővüljenek, az új polgárai is élvezzék lelki javait —
a mi napjainkban ez annyit jelent, mint szembenézni az akadályokkal és
nehézségekkel, amelyek annyira szövevényesek és súlyosak, mint talán soha
máskor nem voltak ; a keresztények ezért nem mentesülnek a katolikus
hit őszinte és lelkes megvallásától, hanem még javaik és saját életük kockáztatásával is meg kell védeniük. Aki Jézus Krisztus szelleméből él, a feltámadt nehézségekkel szemben nem törik meg, hanem teljesen Istenben bízva, bármely fáradságot és áldozatot készséggel vállal; sem a szorongattatásokat, sem más kellemetlenségeket, amelyeket az idők hoznak magukkal, nem kerüli el, hanem azokkal szembeszáll, mindig kész azzal a szeretettel segíteni, amely a halálnál erősebb, sem meg nem hátrál, sem a küzdelmek hullámaiban el nem merül.
hit őszinte és lelkes megvallásától, hanem még javaik és saját életük kockáztatásával is meg kell védeniük. Aki Jézus Krisztus szelleméből él, a feltámadt nehézségekkel szemben nem törik meg, hanem teljesen Istenben bízva, bármely fáradságot és áldozatot készséggel vállal; sem a szorongattatásokat, sem más kellemetlenségeket, amelyeket az idők hoznak magukkal, nem kerüli el, hanem azokkal szembeszáll, mindig kész azzal a szeretettel segíteni, amely a halálnál erősebb, sem meg nem hátrál, sem a küzdelmek hullámaiban el nem merül.
Mi, Tisztelendő Testvérek, belső
vigasztalást, égi örömet érzünk, amelyért naponként hálát adunk Istennek,
amikor az egész katolikus világon szemlélhetjük annak a buzgó keresztény
törekvésnek kiváló és ragyogó példáit, amelyek korunknak követelményeit bátran
teljesítik, nemes törekvéssel gondoskodnak saját megszentelődésük elnyeréséről
— amely az első és legfontosabb —- és az Isten országának növelésére irányuló
apostoli tevékenység művét is előmozdítják. Az eucharisztikus kongresszusok mozgalmából,
— amelyet elődeink nagy gonddal ápoltak és mozdítottak elő —, továbbá a
laikusok közreműködéséből — akik a Katolikus Akció soraiban küldetésük tudatára
lelkiismeretesen nevelődnek — a kegyelemnek és az erényeknek forrásai
származnak és míg a világot nagyobb veszélyek fenyegetik, nagyobb szükségek
támadnak, a keresztény és az istentelen erők között élesebb harc folyik, ezek
akkora jelentőséggel és alkalomszerűséggel rendelkeznek, hogy kellőleg nem is
tudjuk értékelni.
A laikusok apostoli munkája.
Amikor sajnálattal látjuk azt az
aránytalanságot, amely a papok száma és feladataik között fennáll és
megállapítjuk, hogy a mi korunkra is illik az isteni Üdvözítő szava : «az
aratás nagy, a munkás kevés» (Máté, 9, 27. Luk. 10, 2.), a laikusok együttműködése
az egyházi hierarchiával a papok munkájának értékes támogatása, amely naponként
növekszik nemes és lelkes buzgóságban és oly fejlődés lehetőségét mutatja,
amely a legjobb reményekre jogosít fel. Az Egyház imája az aratás Urához, hogy
küldjön szőlőjébe munkásokat (Máté 9, 38. Luk. 10, 2.), meghallgattatott a
jelen idők szükségletei szerint; úgyhogy a papok gyakran elégtelen és
akadályozott munkáját sikeresen helyettesítik és pótolják. Férfiak és nők,
ifjak és leányok friss és készséges csapatai engedelmeskednek a pápa szavának
és a püspökök irányításainak, szívvel-lélekkel szentelik magukat az apostoli
munkának, hogy a néptömeget végre-valahára visszavezessék Jézus Krisztushoz,
akit gyalázatosán elhagytak. Fogadják tehát az Egyháznak és az emberi együttérzésnek
ebben a legsúlyosabb órájában atyai üdvözletünket, meghatódott lelkűnkből
köszönetünket és tudják meg, hogy atyai figyelemmel követjük munkájukat. Mivel
Jézus Krisztus zászlaját szívesen és örömmel követik, életüket és munkájukat
áldozzák, a zsoltáros szavait joggal elmondhatják: «Mondom, munkám a királyé» (44. zs. 1.) és nemcsak
imádkozzék: «jöjjön el a Te országod», hanem annak eljövetelén dolgoznak.
Minden társadalmi osztályban és rétegben az ő közreműködésük a pap munkájában
igen értékes erőket képvisel és nemesebb, hűségesebb, szebb vagy vigasztalóbb
hivatást senki sem kívánhat magának. Ez az apostoli, az Egyház szellemében
elvégzett munka a laikust mintegy «Krisztus szolgájává* avatja és ebben az
értelemben Szent Ágoston világosan mondja: «Amikor . . . halljátok, testvérek, az Urat
szólani: Ahol én vagyok, ott az én szolgám is, ne gondoljatok csak a jó
püspökökre és egyháziakra. Ti is saját módotokon legyetek Krisztus szolgái,
éljetek tisztességesen alamizsnát adva, nevét és tanítását hirdetve, amennyire
tudjátok, hogy mindenki, a családatya is felismerje, hogy e címen is tartozik a
családjának atyai érzelmével. Krisztusért és az örök életért intse az övéit,
tanítsa, buzdítsa, feddje, gyakoroljon jóindulatot, tartson fegyelmet; így a
házában egyházi és bizonyos értelemben püspöki tisztséget tölt be, szolgálva
Krisztusnak, hogy örökké vele lehessen.» (Szent Ján. ev. tract. 51. n. 13.)
A házi tűzhely körül.
Itt megjegyezzük, hogy a laikusok
apostoli — napjainkban oly fontos — közreműködésében a család különleges
hivatással rendelkezik, mivel szelleme lényegesen befolyásolja az ifjabb
nemzedék szellemét. Amíg a családi tűzhelyen a keresztény hitnek szent lángja
lobog és a szülők a gyermekek életét e hit szerint alakítják, az
ifjúság mindig kész elismerni Jézus Krisztus királyi hatalmát és férfias bátorsággal szembe- szállnak mindazokkal, akik a Megváltót az emberi társadalomból száműzni akarják és az ő legszentebb jogait szentségtörő gonoszsággal érinteni merészelik. Amikor a templomokat bezárják, az iskolákból Jézus Krisztus feszületen függő képét eltávolítják, a család marad bizonyos értelemben a keresztény életnek gondviselésszerű és megtámadhatatlan menedéke. Istennek számtalanszor hálát adunk, amikor rengeteg olyan családot látunk, amelyek ezen hivatásukat buzgó hűséggel teljesítik és sem a javak veszélyeztetése, sem az ellenségeskedések nem törik meg. Az ifjaknak és a leányoknak kiművelt serege — még azokon a vidékeken is, ahol Jézus Krisztusban való hit szenvedéseket és üldöztetéseket jelent — szilárdan áll az Üdvözítő trónja körül azzal a biztos és nyugodt elhatározással, amely az Egyház harcainak legdicsőbb napjaira, a vértanuk ragyogó példáira emlékeztet. Ha az Egyháznak, az igazság és a szeretet tanítójának mindenütt a népeknél megadnák a tevékenységnek azt a szabadságát, amelyre neki az isteni megbízatásból kétségtelen és szent joga van, a javaknak micsoda bő forrásai nyílnának meg, mekkora fény, milyen rend és békesség származna ebből a szociális életre, mennyi pótolhatatlan és értékes erő munkálkodhatna az emberiség javának előmozdításán. Mennyi szerencsétlenség volna elkerülhető, mennyi boldog nyugalom származhatna az emberekre, ha a társadalmi és nemzetközi erőfeszítések a béke helyreállítására az evangéliumi tanácsokat követnék, amelyek az egyéni és a kollektív haszon mérhetetlen törekvései ellen folytatott harcban keresztény szeretetet hirdetnek.
ifjúság mindig kész elismerni Jézus Krisztus királyi hatalmát és férfias bátorsággal szembe- szállnak mindazokkal, akik a Megváltót az emberi társadalomból száműzni akarják és az ő legszentebb jogait szentségtörő gonoszsággal érinteni merészelik. Amikor a templomokat bezárják, az iskolákból Jézus Krisztus feszületen függő képét eltávolítják, a család marad bizonyos értelemben a keresztény életnek gondviselésszerű és megtámadhatatlan menedéke. Istennek számtalanszor hálát adunk, amikor rengeteg olyan családot látunk, amelyek ezen hivatásukat buzgó hűséggel teljesítik és sem a javak veszélyeztetése, sem az ellenségeskedések nem törik meg. Az ifjaknak és a leányoknak kiművelt serege — még azokon a vidékeken is, ahol Jézus Krisztusban való hit szenvedéseket és üldöztetéseket jelent — szilárdan áll az Üdvözítő trónja körül azzal a biztos és nyugodt elhatározással, amely az Egyház harcainak legdicsőbb napjaira, a vértanuk ragyogó példáira emlékeztet. Ha az Egyháznak, az igazság és a szeretet tanítójának mindenütt a népeknél megadnák a tevékenységnek azt a szabadságát, amelyre neki az isteni megbízatásból kétségtelen és szent joga van, a javaknak micsoda bő forrásai nyílnának meg, mekkora fény, milyen rend és békesség származna ebből a szociális életre, mennyi pótolhatatlan és értékes erő munkálkodhatna az emberiség javának előmozdításán. Mennyi szerencsétlenség volna elkerülhető, mennyi boldog nyugalom származhatna az emberekre, ha a társadalmi és nemzetközi erőfeszítések a béke helyreállítására az evangéliumi tanácsokat követnék, amelyek az egyéni és a kollektív haszon mérhetetlen törekvései ellen folytatott harcban keresztény szeretetet hirdetnek.
Békéltetési munka.
A törvények, amelyek a keresztények
életét irányítják, és az emberiség természetes parancsai között nincsen
ellentét, hanem közösség és kölcsönösség. A szenvedő, anyagi és szellemi
megrázkódtatásokon átment emberiség érdekében nincs hőbb vágyunk, minthogy a
jelen szorongattatások nyissák fel sokak szemét, akik Krisztus Urunk és az
Egyház küldetését fontolják meg, helyezzék a helyes megvilágításba és mindazok,
akik az államok kormányzatát irányítják, engedjenek az Egyháznak szabad utat az
új nemzedékeknek az igazság és a béke elvei szerint való alakítására. Ez a
békéltetési munka követeli, hogy az Egyháznak Istentől rábízott hivatása
teljesítésében ne támasszanak akadályokat, sem az Egyház tevékenységének terét
ne szűkítsék jogtalan határokkal, sem a néptömegeket, különösen az ifjúságot ne
vonják ki jótékony befolyása alól. Ezért Mi, mint annak a földi képviselője,
akit a próféta a «béke fejedelmének (íz. 9, 6.) nevezett, fellebbezünk és
hangsúlyozottan felhívjuk az államok kormányzóit és mindazokat, akiknek
valamiféle befolyásuk van a közügyekbe, hogy az Egyháznak adják meg a szükséges
szabadságot nevelői munkásságának betöltésében, hirdethesse az értelem számára
az igaz tant, a lelkeknek az erkölcsi igazságosságot és ápolja Jézus Krisztus
isteni szeretetét.
Ha az Egyház nem mondhat le
hivatásáról, amely az isteni megbízás végrehajtása a maga részéről, t. i.
«mindent megújítani Krisztusban, ami a mennyekben és a földön van» (Ef. i,), ma szükségesebbnek látszik a
működése mint valaha, mivel a szomorú tapasztalat azt mutatja, hogy csupán a
külső eszközök, az emberi gondoskodások és a politikai kiutak nem nyújtanak
hathatós enyhülést a bajokra, amelyek az emberiségre nehezednek.
Nem kevesen, látva az emberi
törekvések összeomlását, — amelyek a vihar lecsendesítésére és elhatárolására
irányultak, amely vihar a polgári kultúrát és az emberiséget elpusztítani
törekszik —, szemeiket erős reménységgel ráirányítják az Egyházra, az igazság
és a szeretet fellegvárára, Szent Péter katedrájára, ahonnan még lehetséges a
vallási tanítás és az erkölcsi fegyelem egységének visszaállítása, amely más
időkben a népek között fennálló viszony békés szilárdságát biztosította. Erre
az egységre tekintenek hő vággyal férfiak, akiktől nemzetek sorsa függ, amikor
folytonosan tapasztalják azon dolgok esendőségét és hiábavalóságát, amelyekbe
valamikor bizalmukat helyezték ; egység, amelyet fiaink hosszú seregei óhajtva
és vágyakozva várnak és naponként kérik a «békének és szeretetnek Istenét» (II.
Cor. 13,) ; ez a tőlünk eltávolodott egység nem kevés nemes léleknek a vágya,
akik amikor éhezik és szomjúhozzák az igazságot és a békét, Szent Péter
Székéhez emelik tekintetüket és onnan várnak tanácsot és vezetést.
Ezek felismerik a katolikus
Egyházban a hit megváltásának és a keresztény parancsolatokkal körülbástyázott
életnek húsz évszázadon át kipróbált sziklaszilárdságát; hasonlóképen elismerik
az egyházi hierarchiának szoros egységét, amely az apostolok fejedelme
utódjával egyesülve, az evangéliumi igazsággal az értelmet megvilágítja, az
embereket az erkölcsökben vezeti és megszenteli és míg mindenki iránt anyai
engedékenységgel viseltetik, mégis szilárd, amikor kegyetlen kínzásokat, sőt
magát a vértanúságot is kívánja, ha az ügyet ezen szavakkal kelt eldönteni : non licet — nem
szabad.
Jogtalan gyanúsítások.
És mégis, Tisztelendő Testvérek,
Jézus Krisztus tanítása, amely az embernek egyedül nyújthatja a hit elveit,
mind az értelmet növeli, mind a szívet istenileg gazdagítja, a nehézségek
felmerülésével alkalmas orvoslást nyújt; és mégis, az Egyház tevékenysége a tan
hirdetésében és elterjesztésében, a lelkeknek a parancsok szerint való
alakításában gyanúsításnak lett kitéve, mintha az államhatalom sarkainak
kimozdítására és jogainak megnyirbálására törekednék.
Ily gyanúsítások ellen apostoli
őszinteséggel kijelentjük — mindazt éppen fenntartva, amit halhatatlan emlékű
elődünk, XI. Pius a Quas primas kezdetű enciklikájában 1925 dec. 11 -én
tanított Jézus Krisztus Királynak és az Egyházának hatalmáról —, hogy hasonló
célok teljesen távol állnak az Egyháztól, amikor anyai karjait tárja ki az
összes emberek felé, nemhogy uralkodjon rajtuk, hanem szolgálja és segítse
őket. És nem is törekszik más törvényes hatalmak helyét saját területükön
elfoglalni, hanem azokat segíti áthatva az isteni Alapítónak szellemétől, és az
ő nyomdokain jár, aki ((körüljárt jót tévén». (Ap. cs. 10, 38.).
Az Egyház tanítja és hirdeti a földi
hatalmaknak járó engedelmességet és tiszteletet, amelyek Istentől nyerték nemes
eredetüket; Krisztus Urunk parancsát követi: «Adjátok meg a császárnak, ami a
császáré» (Máté 22, 21.). Amint a szent szertartásban énekli: «nem ragadja el a
halandó dolgokat, aki mennyei királyságokat ad» (Hymn. Vízle
ünnepén), nem törekszik idegen jogokat elrabolni. Nem nyomja el az emberi
erőket, hanem felemeli nagylelkűségre, nemességre és jellemekké alakítja azokat, akik
azelőtt lelkiismeretükkel nem törődtek. Aki annyi népet és nemzetet az emberibb
kultúrához vezetett, az biztosan sohasem késleltette az embereket a polgári
haladásban, amelynek dicsőségét anyai büszkeséggel örvendezve látja. Az Egyház
tevékenységének célját csodálatosan hirdették a Megtestesült Ige bölcsőjénél
repdeső angyalok, amikor énekelték : ((Dicsőség Istennek a magasságban, és
békesség a földön a jóakaratú embereknek». (Luk. 2, 14.). Ezt a békét, amelyet
a világ nem adhat, maga az isteni Üdvözítő, mint szent örökséget, e szavakkal
adta át: «Békét hagyok nektek, az én békémet adom nektek» (Ján. 14, 27.); és
ezért számtalan ember készséges lélekkel karolja fel Jézus Krisztus parancsait,
amelyek az Isten és a felebaráti szeretetben mint összefoglaló törvényben
foglaltatnak, amint követték, úgy a jelenben is követik és a jövőben is követni
fogják. Húsz század történelme — amelyet egy nagy szónok helyesen nevez az
«élet tanítójának (Cic. Orat. L. II. 9.) — világosan bizonyítja a
Szentiratoknak igazságát, azt t. i.: nincs békéje annak, aki az Istennek ellenáll
(Jób 9, 4.); egyedül Krisztus a «sarokkő» (Ef. 2, 20.), amelyen az ember és a
társadalom megtalálhatja szilárdságát és üdvösségét.
Mivel pedig ezen a sarokkövön
alapíttatott az Egyház, az ellenséges hatalmak soha le nem dönthetik «a pokol
kapui nem vesznek erőt rajta» (Máté, 16, 18.), sőt inkább a belső és külső
küzdelmek az erejét és ellenálló képességét növelik, így új győzelmeket
készítenek és új koronákat jelentenek. Minden más épület pedig, amely nem Jézus
Krisztus tanításán mint alapon épül fel, mintha mozgó homokra épülne és ezért
egykoron szégyenletesen összedől.
A gondterhes jelen.
Ez az óra, amelyben első
körlevelünk hozzátok, Tisztelendő Testvérek, kimegy, nem egy tekintetben
valóban a «sötétség órája* (Luk. 22, 53.), amelyben az erőszak és a békétlenség
szellemei mérhetetlen fájdalmat zúdítottak a világra. Kell-e mondanunk, hogy
atyai szívünk minden gyermekével résztvevőén együtt érez, különösen a
szorongatottakkal és az üldözöttekkel? Egyes népek már belezuhantak a háború
gyilkos zuhatagába, pedig talán még csak «a szenvedések kezdetén» (Máté, 24,
8.) állanak és máris ezer és ezer családban a halál és az árvaság, a gyász és a
nyomor lett keserű vendég. Számtalan embernek kiontott vére és nemcsak fegyveres
harcosoknak kiontott vére megrázó panasszá emelkedik, különösen azé a szeretett
népé, amely Lengyelországé, amelynek hűsége az Egyházhoz és a keresztény
kultúra megmentése körül szerzett érdeme kitörölhetetlen betűkkel van beírva a
történelem könyvébe és jogot ad neki az egész világ emberi és testvéri
együttérzésére, és várja bizakodva Mária, a «keresztények segítsége* hatalmas
közbenjárása által az igazság és az igaz béke elveinek megfelelő feltámadás
óráját.
Ami legutóbb történt és napjainkban
történik, az szemeink előtt mint látomás jelent meg, amikor még nem veszett el
minden remény és semmit sem hagytunk kivizsgálatlanul, amit apostoli hivatásunk
sugallt vagy a rendelkezésünkre álló eszközök javasoltak, hogy megakadályozzuk
a vitás ügyek fegyveres elintézését és az utat nyitva tartsuk a megegyezésre
mindkét fél tiszteletben- tartásával. Mivel meggyőződtünk, ha az egyik fél
fegyveres erőszakot használ, a másik fél is fegyverrel válaszol, apostoli
hivatásunk elengedhetetlen kötelességének és a keresztény szeretet fontos
szerepének tartottuk mindent megkísérelni, hogy mind az egyetemes emberiségtől,
mind a kereszténységtől távol tartsuk a világégés borzalmait, akkor is, ha
fennállt a veszély, hogy tanácsaink nem találnak meghallgatásra és törekvésünk eredménytelen.
De figyelmeztetéseinket, ha tisztelettel meg is hallgatták, nem követték. És
míg a legfőbb Pásztor szíve fájdalommal és aggályokkal tele az ügyet komolyan
fontolgatja, szemeink előtt a Jó Pásztor képe áll; a tőle kölcsönzött szavakat
az egész emberi nemhez ismételjük meg e sóhajtásban : «Vajha megismerted volna
. . . amik békességedre szolgálnak, most pedig el vannak rejtve a te
szemeidtől» (Luk. 19, 42.).
Ebben az emberi társadalomban,
amely Krisztus békéjével éles ellentétben áll most Krisztus országában, az
Anyaszentegyház is híveivel együtt oly megpróbáltatások, harcok, ellentétek
közepett él, amilyeneket a történelem könyveiben is ritkán találunk. De akik
ily nehéz körülmények között szilárdan és erős szívvel állnak a hitben, azok
tudják, hogy Krisztus Király a megpróbáltatás idején közelebb van, amikor
valóban hűségre van szükség. A sok üldöztetést szenvedett
Krisztus jegyese fiainak szenvedései és megpróbáltatásai
miatt szomorúan, de állhatatossággal és az isteni ígéretekből merített szilárdsággal
száll szembe a feltámadt viharokkal, ő ugyanis nem kételkedik, hogy az igazság,
amelyet tanít, a szeretet, amelyet parancsol és megvalósít, az őszinte akaratú
embereknek nélkülözhetetlen tanács és segítség lesz az új világnak igazságból
és szeretetből való felépítésében, miután az emberiség megunja a tévelygés
útját és megundorodik a gyűlölet és az erőszak keserű gyümölcseitől.
Egy fontos sarokkő.
Eközben pedig, Tisztelendő
Testvérek, arra kell törekednünk, hogy a világ, de főképen akiket a háború
szerencsétlensége ér, tanulják meg, hogy a keresztény szeretet parancsa
Krisztus országának sarokköve, nem üres szó, hanem élő valóság és igazság.
Ezekben a napokban számtalan alkalom nyílik a keresztény szeretet gyakorlására
sokféle formában. Ezért meg vagyunk győződve, hogy összes fiaink, de különösen
azok, akik a háború kegyetlenségétől megmenekülnek, az isteni szamaritánust
követik erőik szerint azokkal szemben, akik a háború áldozataivá lettek és mint
ilyenek, irgalomra és segítségre igényt tartanak.
A katolikus Egyház, az Isten
országa a földön, «amelynek királya az igazság, törvénye a szeretet, mértéke az
örökkévalóság* (Szent Ágoston, Ep. 138. ad Marcellinum, c. 3. n. 17.), a
keresztény igazságokat tévely és megrövidítés nélkül tanítja, anyai lelkületének
ösztönével a keresztény szeretet munkájában fáradozik és mint a béke boldog
látomása áll a tévedések és a szenvedélyek hullámai fölött és várja a
pillanatot, amikor Krisztus Király mindenható keze lecsillapítja a vihart és
elűzi az egyenetlenkedés szellemét, amelyek azt támasztották. Ami hatalmunkban
van, — hogy siettessük a napot, amelyen a béke galambja leszállhat e földre,
amelyet az egyenetlenkedés vízözöne árasztott el —, nem mulasztunk el semmit,
bízva az államok vezetőiben, akik a háború kitörése előtt nemes törekvéssel
iparkodtak ezt a szörnyű szélvihart elűzni, bízva a nemzetek és társadalmi
osztályok megszámlálhatatlan millióiban, akik nemcsak igazságot, hanem
szeretetet és irgalmat kérnek, bízva végül nem utolsó sorban az Isten irgalmas erejében,
akihez naponként azzal az imádsággal fordulunk : «Szárnyaid árnyékában bízom, míg átvonul a gonoszság*
(56. zsolt. 2.).
Isten mindent megtehet.
Valóban, Isten végtelen hatalommal
rendelkezik; ezért kezében tartja a népek jólétét és sorsát éppúgy, mint az
egyes emberek szándékait és szelíden oda fordítja, ahová akarja ; az akadályok
az ő mindenhatóságában eszközökké válnak az események kialakításában, az
emberek értelmének és szabad akaratának a maga céljaira való felhasználásában.
Kérjétek tehát, Tisztelendő
Testvérek, az Istent, imádkozzatok szüntelen, imádkozzatok leginkább a szeretet
áldozatának bemutatásánál. Kérjétek az Istent ti, akiknek bátor hitvallása nem
ritkán nehéz, kellemetlen, több mint emberi áldozatot jelent; imádkozzatok ti
magatok, az Egyháznak szenvedésekkel és fájdalmakkal megtelt tagjai, Jézus
Krisztushoz, amikor Ő vigasztalni és felüdíteni jön titeket bajaitokból. Ne
mulasszátok el az önmegtagadásnak, a szenvedélyek megfékezésének és a
bűnbánatnak magatokra vállalásával az előtte kedves könyörgéseiteket hozzá
intézni, aki «felemeli mindazokat, akik elesnek és feltámaszt minden levertet»
(144. zsolt. 14.), hogy az irgalmas Üdvözítő rövidítse meg a szorongattatások
idejét; és így a zsoltáros szavai imádságtoknak megfeleljenek : «Az Úrhoz
kiáltottak, amidőn szorongattattak és kiszabadítá őket szükségeikből.» (106.
zsolt. 13.)
És ti szintén, gyermekek fehéren
tündöklő csapatai, akiket Krisztus Urunk annyira szeret, mondjátok tiszta
szívből imáitokat az Egyház imájával együtt, különösen amikor az angyalok
kenyerével táplálkoztok. Jézus legszentebb Szíve, amely annyi szeretettel ölel
titeket magához, az ártatlan lelkek könyörgését valóban soha nem veti meg.
Imádkozzatok mindnyájan, «imádkozzatok szüntelen*. (I. Tim. 5, 17.)
Ezen a módon gyakoroljátok az
isteni Mester parancsát és Szívének szent örökségét, «hogy mindnyájan egyek
legyenek* (Ján. 17, 21.); hogy mindnyájan ugyanazon hitnek és szeretetnek
egységében éljenek, amiből a világ felismerje, mit ér és mit eredményezhet
hathatósan Krisztus megváltása és a tőle rendelt Egyház műve és munkája.
Az ősegyház hívei ezt az isteni
parancsot megértve, eredményes munkával valósították meg és hő imádsággal
kísérték ; velük egyesülve ugyanazon érzelmekben, amelyek annyira megfelelnek
korunk szükségleteinek : «Emlékezz meg, Uram, a te Egyházadról, szabadítsd meg
minden bajtól, tökéletesítsd szeretetedben és megszentelve gyűjtsd össze a
világ négy sarkából országodba, amelyet neki készítettél; mivel tied a hatalom
és a dicsőség mindörökké» (Doctr. Ap. c. 10).
Végül pedig állhatatosan bízva
abban, hogy Isten, a béke fejedelme és kedvelője, Egyházának könyörgéseit
meghallgatja, atyai szívvel adjuk Apostoli Áldásunkat mint természetfölötti
hivatásunk zálogát és készséges akaratunk tanujelét.
Kelt Castelgandolfóban, Róma
mellett, 1939 október hó 20-án, pápaságunk első évében.
XII. Pius pápa.