Népszerű bejegyzések

2016. július 6., szerda

XVI. Benedek pápa üzenete a 46. béke világnapjára 2013. január 1

XVI. BENEDEK PÁPA ÜZENETE a Béke Világnapjára - 2013. január 1.
BOLDOGOK A BÉKESZERZŐK

1. Minden új év magával hozza a várakozást, hogy jobb lesz a világ. Ebből a nézőpontból kérem az Istent, az emberiség Atyját, hogy adjon számunkra egyetértést és békét, hogy mindenkinek valóra válhasson a boldog és gyümölcsöző élet iránti vágya.
50 évvel azután, hogy kezdetét vette a II. Vatikáni Zsinat, amely lehetővé tette az Egyház világban végzett küldetésének megerősödését, erőt önthet belénk az a felismerés, hogy a keresztények, vagyis Isten népe, amely az emberek között járva megéli a közösséget Istennel, úgy vesz részt a történelemben, hogy osztozik mindenkivel az örömben, a reményben, a szomorúságban és a gondban  és így hirdeti a krisztusi megváltást és dolgozik a békéért mindenki érdekében.
Korunkat jellemzi a globalizáció, annak pozitív és negatív hozadékaival, ugyanakkor folyamatosak a véres összeütközések és háborús fenyegetések is – éppen ezért van szükség a megújult és közös fellépésre a közjó, minden ember és az ember teljessége érdekében.
Riasztóak azok a feszültség-gócok és szembenállások, amelyeket a gazdagok és szegények közötti egyre növekvő különbségek idéznek elő, valamint az önző és individualista gondolkodásmód, amit a féktelen pénzügyi kapitalizmus is kifejezésre juttat. A nemzetközi terrorizmus és bűnözés különféle formái mellett fenyegetőek a békére nézve azok a fundamentalista és fanatikus irányzatok is, amelyek kiforgatják a vallás természetének lényegét, amely arra volna hivatott, hogy elősegítse az emberek között a közösséget és a megbékélést.
Ugyanakkor az a számos béke-kezdeményezés, amelyben bővelkedik a világ, arról tesz tanúságot, hogy az emberiségnek veleszületett hivatása a béke. A békevágy minden egyes emberben alapvető törekvés és bizonyos értelemben egybeesik azzal a vágyunkkal, hogy teljes, boldog és beteljesedett életet éljünk. Más szavakkal, a békevágyunk megfelel az erkölcsi alapállásunknak, vagyis annak a kötelességünknek és jogunknak, hogy törekedjünk a teljes értékű, közösségi és társadalmi fejlődésre, amely része Isten emberre vonatkozó tervének. Az ember létének célja a béke, amely Isten ajándéka.
Mindez arra ösztönzött, hogy Jézus Krisztus ezen szavaiból merítsek a mostani üzenetemhez: „Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni” (Mt 5,9).

Az evangéliumi boldogság

Azok a boldogságok, amelyekről Jézus beszél (ld. Mt 5,3-12 és Lk 6,20-23), ígéreteket jelentenek. A biblikus hagyományban a boldogságmondás irodalmi műfaj, amely mindig jó hírt, vagyis evangéliumot hordoz, és egy ígéretben csúcsosodik ki. Vagyis a boldogságok nem csak erkölcsi jótanácsok, amelyek betartása megfelelő időpontban – általában a túlvilági életben – ellentételezést von maga után, vagyis nem az eljövendő boldogságra utalnak. A boldogság inkább egy olyan ígéret beteljesedését jelenti, amely mindenkire vonatkozik, aki engedi, hogy az igazság, az igazságosság és a szeretet iránti vágy vezesse. Azok, akik rábízzák magukat Istenre és az ő ígéreteire, a világ szemében gyakorta naívnak és a valóságtól távolinak tűnnek fel. Jézus viszont éppen azt jelenti ki, hogy ők nem csupán a túlvilági életben, hanem itt is fel fogják fedezni, hogy Isten fiai, és hogy Isten öröktől fogva és mindörökké szolidáris velük. Meg fogják érteni, hogy nincsenek egyedül, mivel Isten azok oldalán van, akik elkötelezik magukat az igazság, az igazságosság és szeretet mellett. Jézus, aki az Atya szeretetének megnyilvánulása, nem habozik fölajánlani önmagát áldozatul. Amikor befogadjuk Jézus Krisztust, az Isten-embert, egy hatalmas ajándék örömteli megtapasztalását éljük át: a kegyelmi életet, a tökéletesen boldog létezés zálogát. Jézus Krisztus különösképpen a békét adja a számunkra, amely az embernek az Istennel való bizalommal teli találkozásából fakad.
A jézusi boldogság arról szól, hogy a béke egyszerre messiási ajándék és emberi mű. Valóban: a béke előfeltétele a transzcendensre nyitott emberség. A kölcsönös megajándékozás, gazdagítás gyümölcse, amelyet Isten ad számunkra, lehetővé teszi, hogy az ember a többi emberrel és a többi emberért éljen. A béke etikája nem más, mint a közösségiség és az osztozás etikája. Elkerülhetetlenül szükséges ezért, hogy a mai kor különböző kultúrái túllépjenek a pusztán szubjektivista és pragmatikus elméleti és gyakorlati alapokon nyugvó emberképeken, mert ezek szerint az emberek közötti együttélést egyedül a hatalom illetve a haszon elve mozgatja. Az eszközök céllá válnak és viszont; a kultúra és a nevelés középpontjában pusztán a módszerek, a technikák és a hatékonyság áll. A béke előfeltétele, hogy leküzdjük a relativizmust, és azt a teljes mértékben autonóm erkölcsöt, amely kizárja a természetes erkölcsi törvény elismerését, noha ezt maga Isten írta be minden egyes ember lelkiismeretébe. A béke az emberi együttélés építése az ésszerűség és az erkölcs szerint, olyan alapokon, amelynek mértékét nem az ember, hanem Isten alkotta meg. „Az Úr erőt ad népének, az Úr békével áldja meg népét.” – fogalmaz a 29. zsoltár (ld. 11. vers).

A béke: Isten ajándéka és az ember műve

A béke az emberi személyiség teljességére vonatkozik és emberségünk egészének tennie kell érte. Béke az Istennel, ha az Ő akarata szerint élünk. Belső béke önmagunkkal, külső béke felebarátainkkal és az egész teremtett világgal. Ez elsősorban azt jelenti, ahogyan ezt Boldog XXIII. János pápa fogalmazta meg a néhány hónap múlva ötven éve kihirdetett Pacem in terris enciklikájában, hogy az együttélést az igazságra, a szabadságra, a szeretetre és az igazságosságra építjük.  Ha tagadjuk azt, ami az ember valódi természetét jelenti: azt a képességét, hogy megismerje az igazságot és a jót, végső soron magát az Istent, az súlyos veszélybe sodorja a békét. Az igaz emberkép híján, amelyet a Teremtő a szívébe írt minden személynek, a szabadság és a szeretet értelme beszűkül és az igazságosság gyakorlása is talaját veszti.
Ahhoz, hogy hitelesen építsük a békét, alapvető fontosságú az odafigyelés a transzcendens dimenzióra és az Istennel, az irgalmas Atyával folytatott folyamatos párbeszéd, amelyben az ember kéri a megváltást, amelyet elnyert számunkra Isten Egyszülött Fia. Így lehet képes az ember legyőzni a béke elhomályosításának és tagadásának a csíráját, amely maga a bűn, annak minden formájában: az önzés, az erőszak, a kapzsiság, a hatalomvágy, az intolerancia, a gyűlölet és az igazságtalan társadalmi szerveződések.
A béke megvalósítása főként attól függ, hogy felismerjük: Istenben egyetlen családot alkotnak az emberek. E család, amint ezt a Pacem in terris enciklika tanította, olyan interperszonális kapcsolatokból és intézményekből épül fel, amelyeket a közösség elve, a „mi” támogat és táplál. Ez azt jelenti, hogy belső és külső erkölcsi renden alapszik, amelyben őszintén, igazsággal és igazságosan, az emberek kölcsönösen elismerik egymás jogait és kötelességeit. A béke olyan rend, amelyet a szeretet éltet és egészít ki oly módon, hogy magunkénak érezzük a mások szükségeit és igényeit, részt adunk javainkból másoknak, és mindinkább kiterjesztjük a világban a szellemi értékeken alapuló közösséget. Olyan rend, amelyet szabadon hoznak létre, olyan módon, amely megfelel a személy méltóságának, aki értelmes lényként felelősséget vállal cselekedeteiért.
A béke nem álom és nem utópia: meg lehet valósítani. A szemeinknek mélyebbre kell látniuk, a látszat és a jelenségek felszíne alá, hogy felfedezzék a szívekben rejlő pozitív valóságot, hiszen minden ember Isten képére van teremtve és arra kapott meghívást, hogy növekedjen lélekben és hozzájáruljon egy új világ építéséhez. Isten ugyanis, Fiának megtestesülése és az általa végbevitt megváltás révén belépett a történelembe, és így új teremtést és új szövetséget hozott létre (vö. Jer 31,31-34), lehetőséget adva a számunkra, hogy „új szívünk” és „új lelkünk” legyen (vö. Ez 36,26).
Éppen ezért az Egyház meg van róla győződve, hogy sürgetően szükséges újra hirdetnie Jézus Krisztust, a népek valódi fejlődésének és a békének legfőbb alkotóját. Jézus ugyanis a mi békénk, a mi igazságosságunk, a mi kiengesztelődésünk (vö. Ef 2,14; 2 Kor 5,18). Az igazság szerzője, a jézusi boldogság értelmében az, aki a másik javát keresi, testi és lelki értelemben, a jelenben és a jövőben.
E tanításból megérthetjük, hogy minden egyes személy és minden közösség – legyen bár vallási, civil, iskolai vagy kulturális közösség – arra kapott meghívást, hogy munkálja a békét. A béke elsősorban a közjó megvalósítása a különféle közegekben, a legszűkebb közösségtől a legnagyobbig, a nemzettől a nemzetközi és világméretű közösségig. Éppen ezért vélekedhetünk úgy, hogy a közjó megvalósításának útjai egyben a béke elnyerésére is irányulnak.

A béke szerzői azok, akik szeretik, védik és előmozdítják az életet, annak teljességében

4. A közjó és a béke megvalósításának útja elsősorban az emberi élet tisztelete, annak minden vonatkozásában, a fogantatásától kezdve, fejlődésének minden szakaszában egészen természetes végéig. Azok az igazi békeszerzők tehát, akik szeretik, védik és előmozdítják az emberi életet, annak minden dimenziójában: a személyes, a közösségi és a transzcendens szinten egyaránt. Aki a békét akarja, az nem tűrheti el a merényleteket és bűntényeket az élet ellen.
Azok, akik nem tisztelik kellőképpen az emberi élet értékét és következésképpen támogatják például az abortusz szabadabbá tételét, talán nincsenek tudatában annak, hogy így egy illuzórikus békét tűznek ki célul. A felelősség elől való menekülés lealacsonyítja az embert, s még inkább a védtelen és ártatlan lény megölése, s ebből nem fakadhat béke és boldogság. Hogyan gondolhatja valaki, hogy megvalósíthatja a békét és a népek teljes értelemben vett fejlődését, vagy a környezet védelmét, ha nem őrködünk a leggyengébbek élethez való joga felett, kezdve a meg nem született gyermekeken? Az élet minden fajta megsértése, annak kezdetétől fogva, mindenképpen helyrehozhatatlan károkat okoz a fejlődésben, a békében, a környezetben. Az sem igazságos, ha alattomos módon hamis jogokat és döntéseket foglalnak jogszabályba, amelyek az emberi személyre vonatkozó leszűkítő és relativizáló látásmódon alapulnak, ügyesen alkalmazva kétértelmű kifejezéseket, hogy úgymond jogot adjanak az abortuszra és az eutanáziára, az élethez való alapvető jogot fenyegetve.
A házasság természetes szerkezetét, egy férfi és egy nő kapcsolatát is el kell ismerni és előnyben kell részesíteni azokkal a törekvésekkel szemben, hogy ezt jogilag egyenlővé tegyék gyökeresen más párkapcsolati formákkal. Valójában ezek az irányzatok kárt okoznak a házasság intézményének, hozzájárulnak elbizonytalanodásához, elhomályosítják különleges jellegét és pótolhatatlan társadalmi értékét.
Ezek az alapelvek nem hitigazságok és nem is a vallásszabadság jogának következményei csupán. Ezek az elvek az ember természetébe vannak beleírva, értelmünk révén felismerhetők és így közösek az egész emberiség számára. Az Egyház törekvése ezek megvédésére tehát nem felekezeti jellegű, hanem minden emberhez szól, vallási hovatartozásuktól függetlenül. És e tevékenysége annál szükségesebb, minél inkább tagadják vagy félreértik ezeket az alapelveket, mivel így az emberi személy igazságát sértik meg és mély sebet ejtenek az igazságosságon és a békén.
Éppen ezért az is a béke érdekében való fontos együttműködés, ha a törvényi szabályozás valamint az igazságszolgáltatás szervei elismerik a jogot a lelkiismereti alapon történő ellenállásra olyan törvényekkel és kormányintézkedésekkel szemben, amelyek az emberi méltóságot sértik, mint az abortusz és az eutanázia.
Az alapvető emberi jogok között, a népek békés élete érdekében is, szerepel az egyes személyek és a közösségek joga a vallás szabadságához. A jelen történelmi időszakban egyre fontosabbá válik, hogy ezt a jogot ne csak negatívan értelmezzék – mint valamitől, például kötelezettségektől vagy kényszerektől való szabadságként –, hanem pozitívan is, mint valamire szolgáló szabadságot, különféle területeken: például a saját vallás hirdetésének, tanításának, tanúsításának szabadságaként; vagy olyan nevelési, jótékony vagy ápoló tevékenység végzésére szóló szabadságként, amelyek megengedik a vallásos elvek alkalmazását; arra szóló szabadságként, hogy az emberek társadalmi szervezeteket hozzanak létre vallási tanításaiknak és intézményes céljaiknak megfelelő szervezeti formában. Sajnos olyan országokban is, amelyek régi keresztény hagyományokra tekinthetnek vissza, egyre gyakoribbak a vallási türelmetlenséghez köthető események, a keresztényekkel szemben és olyan személyekkel szemben is, akik vallásuk azonosító jegyeit viselik magukon.
A békeszerző embernek tudatában kell lennie annak is, hogy a közvélemény mind nagyobb hányadában a radikális liberalizmus és a technokrácia elültette a meggyőződést, hogy a gazdasági növekedés elérendő azon az áron is, ha összeomlik az állam társadalmi szerepvállalása és kárát látja a civil társadalom szolidaritási hálója, akkor is, ha csorbát szenvednek a társadalmi jogok és kötelességek. Nem szabad elfelednünk, hogy ezek a jogok és kötelezettségek alapvető fontosságúak ahhoz, hogy más jogok és kötelezettségek is teljesülhessenek, a civil élet és a politika területén.
A manapág leginkább veszélyben lévő társadalmi jogok és kötelességek között találjuk a munkához való jogot. Ez annak következménye, hogy a munkát és a munkások jogállásának igazságos elismerését mind kevésbé tekintik értéknek, mintha a gazdasági fejlődés egyedül a piacok teljes szabadságától függene. A munkára ezért úgy tekintenek, mint a gazdasági és pénzügyi folyamatok egyik változójára. Ennek kapcsán kiemelem, hogy az ember méltósága, valamint gazdasági, társadalmi és politikai okok is megkívánják, hogy „prioritást élvezzen a munkához jutás, illetve a munka megtartása mindenki számára”.  Ennek a nagyratörő célkitűzésnek az eléréséhez előfeltételként az etikus alapelveken és lelki értékeken alapuló munka megbecsülését kell visszaállítani, hogy ismét úgy tekintsenek rá, mint a személy, a család és a társadalom alapvető javára. Ennek a javunknak velejárója egy kötelesség és egy jog, amely mindenki részéről új és bátor munkapolitikát követel meg.

A béke előmozdítása a fejlődés és a gazdaság új modellje szerint

5. Több oldalról is elismerik, hogy a fejlődés új modelljére van szükség, és a gazdaságra is másként kell tekintenünk. A teljes értelemben vett, szolidáris és fenntartható fejlődés csakúgy, mint a közjó, megfelelő értékrendet kívánnak meg, amely csak úgy hozható létre, ha a végső igazodási pont Isten. Nem elegendő, ha sok eszköz és sok választási lehetőség áll a rendelkezésünkre, bármennyire nagy értékűek is ezek. A fejlődést szolgáló sokféle eszközt éppúgy, mint a választási lehetőségeket úgy kell felhasználnunk, hogy nem tévesztjük szem elől a jobb életet, a helyes magatartást, amely elismeri a szellemi dimenzió elsőbbségét és a közjó megvalósításán fáradozik. Ellenkező esetben mindezen eszközök elvesztik értéküket és csupán újabb bálványok válnak belőlük.
Ahhoz, hogy túlléphessünk a jelenlegi pénzügyi és gazdasági válságon – mely csak még tovább növeli az egyenlőtlenségeket –, olyan személyekre, csoportokra és intézményekre van szükség, akik az életet állítják előtérbe, segítik az emberi kreativitást s még a válság hatására is képesek új gazdasági modellt elképzelni. Az utóbbi évtizedek modellje arra törekedett, hogy maximalizálja a hasznot és a fogyasztást, s ennek hátterében önző és individualista látásmód állott, amely a személyeket annak alapján értékelte, hogy mennyire képesek megfelelni a verseny támasztotta kívánalmaknak. Egy másik nézőpontból ugyanakkor az igazi és tartós sikert csak úgy érhetjük el, ha odaadjuk önmagunkat, intellektuális képességeinket, vállalkozókedvünket, mivel az élhető, vagyis a valóban emberhez méltó gazdasági fejlődés alapelve az önzetlenség kell, hogy legyen, mint a testvériség és az ajándékozás logikájának kifejeződése.  Konkrétan a gazdasági tevékenységben a békeszerző ember az, aki a közreműködő személyekkel és kollégáival, a megbízókkal és a felhasználókkal a bizalom és a kölcsönösség talaján álló kapcsolatokat hoz létre. Gazdasági tevékenységét a közjó érdekében végzi, munkáját olyan dologként fogja fel, amely túlmutat egyéni érdekein, javára szolgál a kortárs és az eljövendő nemzedéknek. Így munkáját már nem csak saját maga részére végzi, hanem azért is, hogy másoknak méltó jövőt és munkát teremtsen.
A gazdasági élet területén az államok részéről kívánatos, hogy ipari és mezőgazdasági fejlődésükkel kapcsolatos terveik tekintetbe vegyék a társadalmi fejlődést és a demokratikus jogállam kiteljesedését. Alapvető fontosságú és elkerülhetetlenül fontos ezen kívül a monetáris, pénzügyi és kereskedelmi piacok etikus felépítése, hogy stabilabbak, jobban koordináltak és ellenőrzöttek legyenek, s így ne okozzanak kárt a szegényebbeknek. A sokféle békét célzó tevékenységnek – határozottabb módon, mint amennyire máig történt – az élelmiszerválság felé kell fordulnia, amely sokkal súlyosabb, mint a pénzügyi válság. Az élelmiszer-ellátás biztonságának kérdése ismét elsőrendű fontosságúvá vált a nemzetközi politikai színtéren. Ennek oka olyan válsághelyzetek kialakulása, amelyek többek között a mezőgazdasági alapanyagok árának ismételt ingadozásából, egyes gazdasági szereplők felelőtlen magatartásából és a kormányok és a nemzetközi közösség nem megfelelő ellenőrzéséből származott. Ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni ezzel a válsággal, a békeszerzőknek az a feladata, hogy együtt, egymással szolidárisan lépjenek fel a helyi szintektől egészen a nemzetközi színtérig azzal a céllal, hogy a mezőgazdaságból élőknek, különösen a vidéki lakosságnak biztosítsák a lehetőséget tevékenységük méltó folytatására, társadalmi, környezeti és gazdasági szempontból is fenntartható módon.

Nevelés a béke kultúrájára: a család és az intézmények szerepe

6. Szeretném hangsúlyozni, hogy a békén munkálkodó személyek feladata őrködni a családok és a társadalmi igazságosság felett és dolgozni a megfelelő társadalmi nevelés érdekében.
Senki sem tagadhatja vagy becsülheti le a család meghatározó szerepét, amely a társadalom alapsejtje a demográfia, az etika, a pedagógia, a gazdaság és a politika szempontjából is. Természetes küldetése az élet gondozása: elkíséri az emberi személyeket növekedésük során és rávezeti őket arra, hogy kölcsönösen segítsék és gondozzák egymást. A keresztény család különösképpen is magában hordozza annak a nevelési tervnek a csíráját, amelynek mértéke az isteni szeretet. A család az egyik olyan alany a társadalomban, amely elkerülhetetlenül szükséges a béke kultúrájának megvalósításához. Meg kell védeni a szülők jogát és elsődleges szerepét gyermekeik nevelésében, elsősorban erkölcsi és vallási téren. A családban születnek meg és nevelkednek a békeszerzők, az élet és a szeretet kultúrájának eljövendő munkásai.
A békére nevelésnek ebben a hatalmas feladatában különösen nagy szerep hárul a szerzetesi közösségekre. Az Egyház e nagy felelősség részesének érzi magát az új evangelizáció formájában, amelynek lényege a megtérés Krisztus igazságára és szeretetére, s az ebből következő szellemi és erkölcsi újjászületés az emberek és a társadalom részéről. A Jézus Krisztussal való találkozás alakítja a békeszerzőket azáltal, hogy elköteleződnek egy közösség iránt és túllépnek az igazságtalanságokon.
A béke tekintetében sajátos küldetése van a kulturális intézményeknek, az iskoláknak és az egyetemeknek. Ezeknek nem csupán az a feladatuk, hogy új vezetők (leader) nemzedékeinek képzését szolgálják, hanem az is, hogy megújítsák a nemzeti és nemzetközi közintézményeket. Azáltal is segítséget nyújthatnak, ha szilárd antropológiai és etikai talajon álló tudományos gondolatokat fogalmaznak meg a gazdasági és pénzügyi tevékenységekkel kapcsolatban. A mai világnak, különösen a politika világának szüksége van új gondolatokra, új kulturális szintézisre, amely túlmutat a technokrata felfogáson és képes összefogni eltérő politikai irányzatokat a közjó érdekében. Ezek az új gondolatok, a pozitív személyes és intézményes kapcsolatok összessége, az egyes emberek és embercsoportok valódi fejlődésének szolgálatában, a valódi békére nevelés alapját jelenthetik.

A békeszerző pedagógiája

7. Végezetül fontos kiemelni a béke pedagógiája előmozdításának szükségességét. Ehhez gazdag belső életre, világos és értékes erkölcsi elvekre, megfelelő magatartásra és életstílusra van szükség. A békével kapcsolatos gondolatok, szavak és gesztusok megteremtik a béke mentalitását és a kölcsönös tisztelet, a becsület és a szívélyesség légkörét. Ezért meg kell tanítani az embereknek, hogy szeressék egymást és a békére törekedjenek, ne puszta toleranciával, hanem jószándékkal forduljanak egymás felé. Az alapvető buzdítás lényege: „nemet mondani a bosszúra, elismerni hibáinkat, elfogadni a bocsánatkérést és végül megbocsátani”,  hogy a tévedéseket és a sértéseket el lehessen ismerni az igazságban és együtt lehessen haladni a kiengesztelődés irányába. Ehhez az kell, hogy elterjedjen a megbocsátás pedagógiája. A rosszat ugyanis a jóval lehet legyőzni és az igazságosságot úgy leljük meg, ha követjük az Atyaistent, aki szereti minden gyermekét (vö. Mt 5,21-48). Ehhez a munkához idő kell, mert feltételez egy lelki fejlődést, a magasabb rendű értékek irányában történő nevelést és az emberi történelemről alkotott új képet is. El kell vetni azt a hamis békét, amely csak e világ bálványait nyújtja, el kell kerülni a vele járó veszélyeket. A hamis béke egyre érzéketlenebbé teszi a lelkiismeretet, önmagunkba fordulást és közönybe fulladó életet eredményez. Ezzel szemben, a béke pedagógiájának következménye a tett, az együttérzés, a szolidaritás, a bátorság és a kitartás.
Jézus a maga életében megtestesíti ezeket a magatartásformákat, egészen a teljes önátadásig, „élete elvesztéséig” (vö. Mt 10,39; Lk 17,33; Jn 12,25). Megígéri tanítványainak, hogy előbb-utóbb abban a rendkívüli felfedezésben lesz részük, amelyről kezdetben beszéltünk, vagyis megértik, hogy a világban jelen van az Isten, Jézus Istene, aki teljes mértékben szolidáris az emberekkel. Ebben a szövegösszefüggésben szeretnék emlékeztetni arra az imádságra, amellyel azt kérjük Istentől, hogy tegyen minket az ő békéjének eszközévé, hogy elvigyük a szeretetet oda, ahol gyűlölet uralkodik és az igaz hitet oda, ahol kétség honol. A magunk részéről, Boldog XXIII. Jánossal együtt azt kérjük Istentől, hogy világosítsa meg a népek vezetőit, hogy amellett, hogy munkálkodnak a polgárok méltó jólétén, védelmezzék a béke értékes ajándékát. Ébressze fel mindenkiben az akaratot, hogy túllépjenek azokon a gátakon, amelyek elválasztják egymástól az embereket, megerősítsék a kölcsönös szeretet kötelékeit, megértsék a többi embert és bocsássanak meg azoknak, akik sértéseket okoztak. Adja meg, hogy az ő kegyelme révén a Föld minden népe testvérré legyen, és virágozzék és mindörökre uralkodjék közöttük a hőn áhított béke.
Ezzel az imával kívánom mindenkinek, hogy a béke valódi munkálója és építője legyen, hogy az emberek világa növekedjen a testvéri egyetértésben, a jólétben és a békében.

Vatikán, 2012. december 8. -- Benedictus PP XVI

XVI. Benedek beszéde 2012. december 21

Őszentsége XVI. Benedek pápa beszéde  a karácsonyi köszöntés alkalmából  a Római Kúriához 
Kelemen Terem, 2012. december 21. 
Kedves Bíborosok, 
Püspök- és Paptestvérek,  Kedves Testvérek! 
Nagy örömmel találkozom ma veletek, a bíborosi testület kedves tagjaival, a Római Kúria és a Kormányzóság képviselőivel e karácsonyelőtti, hagyományos esemény alkalmával. Szívélyesen köszöntelek mindnyájatokat, Angelo Sodano bíborossal kezdve, akinek köszönöm a kedves szavakat és a szívből jövő jókívánságokat, amelyeket nevetekben is hozzám intézett. A bíborosi kollégium dékánja olyan kifejezést idézett fel, amely ezekben a napokban gyakran előkerül a latin liturgiában: Prope est iam Dominus, venite, adoremus! Az Úr már közel van, jöjjetek, imádjuk! Mi is egyetlen családként készülünk a betlehemi istállóban [születő] Gyermek imádására, aki maga az Isten, s aki oly közel jött, hogy hozzánk hasonló emberré lett. Örömmel viszonzom jókívánságaitokat, és szívből köszönöm mindnyájatoknak - köztetek azoknak, akik a pápát képviselik világszerte - nagylelkű, szakértő együttműködéseteket, mellyel szolgálatomat támogatjátok. 
Ismét olyan év végéhez értünk, amely sokféle nehéz helyzetet, nagy kérdést és kihívást hozott, ugyanakkor a remény jeleit is az Egyházban és a világban egyaránt. Csupán néhány kiemelkedő, az Egyház életét és péteri szolgálatomat érintő eseményről szólok. Először is, mint a bíborosi testület dékánja említette, lezajlottak a mexikói és kubai látogatások - felejthetetlen találkozások az emberi szívben mélyen gyökerező hit erejével és a hitből fakadó életörömmel. Emlékszem, hogy amikor Mexikóba érkeztem, a hosszú út mentén végeláthatatlan tömeg állt sorfalat, akik zászlókat lengetve, zsebkendőkkel integetve üdvözöltek. Emlékszem, hogy a Guanajuato, az azonos nevű [szövetségi] állam festői szépségű fővárosa felé vezető út mellett fiatalok térdeltek áhítattal, Péter utódjának áldását kérve; emlékszem, hogy a Krisztus Király-szobor melletti nagy liturgia jelenvalóvá tette számunkra Krisztus királyságát - békéjét, igazságosságát, igazságát. Mindezt annak ellenére, hogy az ország súlyos problémákkal, az erőszak különféle megnyilvánulásaival, a gazdasági függés nehézségeivel küzd. Noha önmagában a vallásosság nem orvosolhatja e problémákat, még kevésbé megoldhatóak, ha nem történik meg a szív belső tisztulása, amely a hit erejéből, a Jézus Krisztussal való találkozásból fakad. Azután Kuba - itt is a nagy liturgiák, amelyeken az ének, az ima és a csend kézzelfoghatóvá tették Annak jelenlétét, akit oly sokáig próbáltak kitiltani az országból. Bizonyos, hogy ebben az országban nem fogják tudni megteremteni a kötelességek és a szabadság megfelelő egyensúlyát, ha nincsenek tekintettel arra az alapvető feltételrendszerre, amelyet a Jézus Krisztus Istenével való találkozás nyomán ismert fej az emberiség. 
A végéhez közeledő év további fontos mozzanatai közül szeretném kiemelni a milánói nagy Családünnepet és a libanoni látogatást, ahol átadtam a szinódus utáni apostoli buzdítást, amely a közelkeleti egyházak és társadalom élete számára kíván iránymutatást adni az egység és a béke nehézségekkel teli útján. Az év utolsó jelentős eseménye az új evangelizációval foglalkozó szinódus volt, amely egyben a hit évének közös megnyitásaként is szolgált. A hit évében a II. Vatikáni Zsinat ötven évvel ezelőtt történt megnyitás ára emlékezünk, próbáljuk újra megérteni és alkalmazni a mai megváltozott körülmények között. Mindezen események korunk legfőbb témáit vetették fel: a család (Milánó), a világbéke szolgálata és a vallások közti párbeszéd (Libanon), valamint Jézus Krisztus üzenetének hirdetése napjainkban azoknak, akik még nem találkoztak vele, továbbá annak a sok embernek, akik csak kívülről ismerik, s így valójában nem ismerik fel őt. E nagy témák közül elsősorban a család témájáról és a párbeszéd természetéről szeretnék részletesebben beszélni, majd egy rövid megjegyzést fűznék az új evangelizáció kérdéséhez.
A hatalmas öröm, amellyel a világ minden tájáról érkező családok összegyűltek Milánóban, azt mutatja, hogy minden ellenkező látszat ellenére a család ma is erős és eleven. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy alapjaiig válság fenyegeti, különösen a nyugati világban. Feltűnt, hogy a szinódus ismételten hangsúlyozta, mennyire fontos a hit átadása szempontjából a család mint az az igazi, hiteles környezet, ahol az emberi lét alapvető normái továbbadódnak. E formákat a közös élet és a közös szenvedés nyomán sajátítjuk el. Így világossá vált, hogy a család kérdése nemcsak egy adott társadalmi formára, hanem magára, az emberre vonatkozik, arra, hogy mi az ember és mit jelent igazán embernek lenni. A kihívások igen sokrétűek. Mindenekelőtt felmerül a kérdés, hogy képes-e az ember elköteleződni vagy el nem köteleződni. Elkötelezheti-e magát életre szólóan? Megfelel ez az emberi természetnek? Nem mond ellent szabadságának és önmegvalósítása távlatának? Azáltal válik-e az ember önmagává, hogy önmagának él és másokkal csak akkor létesít kapcsolatot, ha azt bármikor megszakíthatja? Ellentétes-e az életre szóló elköteleződés a szabadsággal? Érdemes akár szenvedni is az elkötelezettségért? Amikor az ember nem hajlandó elköteleződni -- s ez egyre szélesebb körben terjed, a szabadság és az, önmegvalósítás téves felfogása, valamint a szenvedés türelmes elviselésétől való menekülés miatt --, akkor magába zárkózik, énjét végső 'soron megtartja saját magának és igazán sohasem múlja felül. Pedig az ember egyedül önmaga elajándékozásában találja meg magát, és csak akkor érti meg embersége nagyságát, ha megnyílik a másik ember felé, mások felé, gyermekei, családja felé, s ha engedi, hogy a szenvedés átformálja. Ha az ember elutasítja az ilyen elköteleződést, eltűnnek az emberi lét alapvető szereplői is: apa, anya, gyermek - elvesznek az emberi léttapasztalat nélkülözhetetlen dimenziói. 
Gilles Bernheim, Franciaország főrabbija alaposan dokumentált és rendkívül elgondolkodtató tanulmányában rámutat, hogy a napjainkban tapasztalt támadás, amely az igazi -- apából, anyából és gyermekekből álló -- család ellen irányul, valójában sokkal mélyebbre hat. Ha mindeddig úgy véltük, hogy a család válságának egyik oka az emberi szabadság téves felfogása, mára világossá vált, hogy maga a létünk kérdőjeleződik meg, az, hogy mi az ember valójában. A főrabbi' Simone de Beauvoir híres mondását idézi: „az ember nem nőnek születik, hanem azzá válik." (on ne naît pas femme, on le devient). E szavak képezik az alapját annak, amit ma gender címszóval a nemiség új filozófiájaként népszerűsítenek. E filozófia szerint az ember neme nem természeti adottság, amelyet az embernek el kell fogadnia és jelentéssel kell megtöltenie, hanem társadalmi szerep, amit magunk választunk, míg a múltban a társadalom jelölte ki számunkra. Nyilvánvaló, hogy ez az elmélet és a mélyén rejlő antropológiai lázadás teljesen téves. Az ember kétségbe vonja, hogy van egy természete, ami testi mivoltából fakad és lényét meghatározza. Tagadja természetét, s úgy dönt, hogy az nem eleve adott, hanem ő alakítja ki magának. A bibliai teremtéstörténet szerint az ember lényegéhez tartozik, hogy Isten férfinak és nőnek teremtette. E kettősség az Istentől rendelt emberi lét lényegi vonása. S ma éppen ezt az eleve adott kettőséget vonják kétségbe. 
A teremtéstörténet szavai, "férfinak és nőnek teremtette őket" (Ter 1,27) immár nem érvényesek. Nem, ami ma érvényes, így szól: nem Isten teremtette őket férfinak és nőnek, hanem eddig társadalom határozott erről, mostantól viszont magunk döntünk felőle. Férfi és nő, mint teremtett valóság, mint emberi természet nem létezik többé. Az ember megkérdőjelezi tulajdon természetét. Innentől kezdve az ember csupán lélek és akarat. A természet manipulálása, amit a környezettel kapcsolatban elutasítunk, az ember alapvető döntése lesz saját magára vonatkozóan. Mostantól csak az absztrakt ember létezik, aki maga választja meg, milyen legyen a természete. Megkérdőjeleződik a férfi és a nő teremtett állapota, az emberi lény egymást kölcsönösen kiegészítő [két] formája. Ám ha nincs a teremtéstől fogva elrendelt férfi-női kettősség, akkor a család sem a teremtés által megállapított valóság. A gyermek is elveszíti eddig elfoglalt helyét és az őt megillető méltóságot. Bernheim rámutat, hogy ezzel a gyermek, aki eddig jogokkal rendelkező alany volt, szükségképpen tárggyá válik, amelyhez, s amelynek megszerzéséhez joga van az embernek. Ha az alkotás szabadsága önmagunk megalkotásának szabadságává válik, az szükségképpen a Teremtő tagadását jelenti, s végső soron lényegi méltóságától fosztja meg magát az embert is, aki Isten teremtménye és képmása. A család körüli harcban magáról az emberről van szó. S nyilvánvalóvá válik, hogy ahol tagadják Istent, ott megszűnik az emberi méltóság is. Aki Istent védi, az embert védi. 
Most pedig áttérnék a másik nagy témára, amely az egész elmúlt éven átívelt, Assisitől az új evangelizációval foglalkozó zsinatig: a párbeszéd és a hithirdetés kérdésére. Beszéljünk először a párbeszédről. Napjainkban az Egyház számára a párbeszédnek három alapvető területét látom, ahol jelen kell lennie az emberért és emberségéért folyó harcban: dialógus az államokkal, a társadalommal (benne a kultúrákkal és a tudománnyal), valamint a vallásokkal. Az Egyház e dialógusok mindegyikében a hittől kapott világosság alapján beszél. Ugyanakkor az emberiség tapasztalatát is belevonja, ami nem más, mint mindannak emléke, amit az ember átélt és végig szenvedett a kezdetek óta, évszázadokon át, aminek során az Egyház megismerte az emberi állapotot, megtapasztalta annak határait és nagyságát, lehetőségeit és korlátait. Az emberi kultúra, amelynek egy biztosítéka az Egyház, az isteni kinyilatkoztatás és az emberi lét találkozásából fejlődött ki. Az Egyház képviseli annak emlékezetét,~ hogy mit jelent embernek lenni – a feledés civilizációjával a szemben, amely csak önmagát és saját feltételrendszerét ismeri. Ám amint emlékezőképesség híján az ember elveszíti önazonosságát, éppúgy az emberiség is elveszítené önazonosságát, ha meg fosztanák emlékezetétől. Amit az Egyház a kinyilatkoztatás és az emberi megtapasztalás találkozása nyomán megismert, az valóban túlmutat a puszta értelem tartományán, de nem egy külön világ, amelynek nincs mondanivalója a nem hívők számára. Ez az ismeret, ha az ember a maga gondolkodásával belép szemléletébe és felfogásába, szélesíti az értelem horizontját, s így azokhoz is szól, akik nem tudnak osztozni az Egyház hitében. Természetesen, amikor az Egyház az állammal és a társadalommal párbeszédet folytat, nincs minden egyes kérdésre kész válasza. Más társadalmi erőkkel együtt küzd azokért a válaszokért, amelyek az emberi lét igazságának legjobban megfelelnek. Az
Egyháznak nagyon világosan kell képviselnie azokat az értékeket, amelyeket alapvetőnek és az emberi lét szempontjából megkérdőjelezhetetlennek tart. Minden lehetőt meg kell tennie a meggyőzés érdekében, ami azután politikai cselekvésre indíthat. 
Az emberiség jelenlegi helyzetében a vallások közötti párbeszéd a világbéke szükséges Feltétele, s ezért a_keresztényeknek és más vallási közösségeknek egyaránt kötelessége. E vallásközi párbeszédnek többféle dimenziója van: Az első egyszerűen az élet, az együtt élés párbeszéde. Ez nem tartalmazza a nagy hitkérdések megvitatását, hogy Isten Szentháromság-e vagy, hogy miként kell értenünk a Szentírás sugalmazott voltát stb., hanem az együtt élésről és a társadalom, az állam, az emberiség iránti közös felelősségről szól. Ennek során meg kell tanulni elfogadni, hogy a másik más és másként gondolkodik. Ezért a beszélgetésnek az igazságosság és a béke iránti közös felelősségen kell alapulnia. A békéről és az igazságosságról folytatott párbeszéd magától túllép azon, ami pusztán gyakorlati, és az igazságért és az emberért folytatott erkölcsi küzdelemmé, a legfőbb értékekről folytatott párbeszéddé válik. Ily módon a beszélgetés, amely tisztán gyakorlati megbeszélésként indult, annak megvitatásává válik, hogy hogyan él helyesen az ember. Még ha maguk az alapvető döntések nem kerülnek is szóba, egy-egy konkrét kérdés megoldásának keresése során - azzal, hogy egymást meghallgatják - mindkét fél tisztulhat és gazdagodhat. Megtörténhet, hogy e keresés során együtt tesznek lépéseket az egyetlen igazság felé, még ha alapvető döntéseik nem változnak is. Ha mindkét fél az igazságosság és a béke hermeneutikájából indul ki, az alapvető különbözőség nem fog ugyan eltűnni, mégis közelebb kerülnek egymáshoz. 
A vallásközi párbeszéd vonatkozásában ma általában két szabályt tekintenek alapvetőnek: 
1.       A párbeszéd célja nem a megtérés, hanem a megértés. Ebben különbözik az evangelizációtól, a missziótól. 
2.       Ennek megfelelően mindkét fél tudatosan megmarad saját identitásában, amelyet sem maguk, sem partnerük számára nem kérdőjeleznek meg a dialógus során. 
Ezek a szabályok helyesek, mégis úgy gondolom, hogy ebben a megfogalmazásban nagyon felszínesek. Valóban, a párbeszédnek nem a megtérés, hanem egymás jobb megértése a célja - ez igaz. Ám a megismerés és a megértés keresése mindig az igazsághoz való közeledést kell, hogy jelentse. Ezért miközben mindkét fél lépésről lépésre közeledik az igazsághoz, egyúttal egymással is egyre mélyebb közösségbe kerülnek, hiszen az igazság egy. Ami az identitás megőrzését illeti, a keresztény ember számára nagyon kevés volna, ha önszántából úgy fogalmazná meg saját identitását, hogy valójában elzárná, úgymond, az igazsághoz vezető utat. Ez esetben kereszténysége önkényesnek, pusztán tényszerűnek látszana. Úgy tűnnie, mintha az illető nem számolna azzal, hogy a vallásnak köze van az igazsághoz. Erre vonatkozóan azt mondanám, hogy a keresztény egészen magabiztos lehet, igen, egészen bizonyos lehet benne, hogy nyugodtan kihajózhat az igazság nyílt tengerére anélkül, hogy féltenie kelljen keresztény identitását. Bizonyos, hogy nem mi birtokoljuk az igazságot, hanem az igazság birtokol minket: Krisztus, aki az Igazság, kézen fogott minket, s tudjuk, hogy a keze biztosan tart, miközben a szenvedélyesen keressük a tudást. Az hogy bensőleg Krisztus keze tart, szabaddá tesz, s ugyanakkor biztonságot ad. Szabaddá tesz: ő tart minket, nyíltan, félelem nélkül bocsátkozhatunk bármilyen párbeszédbe. Biztonságot ad: mert Ő nem enged el minket, hacsak mi el nem szakítjuk magunkat tőle. Vele egységben az igazság fényében állunk. 
Végül még egy rövid megjegyzést kell tennem a hithirdetésről, vagyis az evangelizációról, amelyről a szinódus utáni dokumentum fog részletesen beszélni a szinódusi atyák ajánlásai alapján. Úgy vélem, az evangelizáció legfontosabb elemei Szent Jánosnak abban a beszámolójában szerepelnek legkifejezőbben, ahol Keresztelő János két tanítványának meghívását írja le, akik Jézus Krisztus tanítványaivá lesznek (Jn 1,35-39). Az első mozzanat a kijelentés egyszerű aktusa. Keresztelő János Jézusra mutatva kijelenti: "Nézzétek, az Isten Báránya!" Néhány verssel alább az evangélista egy másik, hasonló eseményről számol be. Ezúttal András mondja testvérének, Simonnak: "Megtaláltuk a Messiást" (Jn 1,41). Az első, alapvető elem az egyértelmű kijelentés, a kérügma, ami a hithirdető belső meggyőződéséből meríti erejét. A két tanítványról szóló elbeszélésben a következő mozzanat az, hogy figyelnek, Jézus nyomába szegődnek, ami még nem tanítványság, inkább valamiféle szent kíváncsiság, a keresés mozdulata. Hiszen mindketten kereső emberek, akik túl a hétköznapi ügyeken, Isten várásában élnek - várnak, mert Isten létezik és meg fog nyilatkozni. A kijelentés hatására keresésük konkretizálódik. Jobban meg akarják ismerni azt, akit Keresztelő János az Isten Bárányának nevezett. A harmadik fázis akkor kezdődik, amikor Jézus hátrafordul, hozzájuk lép, és megkérdezi: "Mit akartok? Újabb kérdéssel felelnek, ami azt mutatja, hogy nyitottan várakoznak és készek új lépéseket tenni. Azt kérdik: "Mester, hol lakol?" Jézus válasza - "Gyertek, nézzétek meg!" hogy tartsanak vele, és mellette megnyíljon a szemük. 
A hithirdetés szava ott hatékony, ahol az ember készségesen figyeli Isten közeledését, ahol az ember bensőleg keres, vagyis úton van az Úr felé. Szíven érinti, amikor Jézus odafordul hozzá, s ekkor a kijelentéssel való szembesülése szent kíváncsisággá változik, hogy jobban megismerje Jézust. Jézushoz csatlakozása pedig elvezeti oda, ahol az Úr él, az Egyház közösségéhez, amely az ő Teste. Ez azt jelenti, hogy belép a tanítványok úton lévő közösségébe, az elmélyülés és az élet közösségébe, ahol Jézussal járva megnyílik a szemünk. 

"Gyertek, nézzétek meg!" - Jézusnak ez a két kereső tanítványhoz intézett mondata a mai keresőkhöz is szól. Az év végén imádkozzunk az Úrhoz, hogy minél felismerhetőbb legyen, hogy az Egyház - gyarlósága ellenére is - az Úr lakóhelye. Kérjük, hogy miközben lakóhelyéhez közeledünk, egyre jobban nyissa fel szemünket, hogy mind tisztábban, mind meggyőzőbben mondhassuk: "megtaláltuk azt, akire az egész világ vár, Jézus Krisztust, aki igazán Isten Fia és igazán ember." Ezzel a lelkülettel szívből kívánok mindnyájatoknak áldott karácsonyt és boldog új évet. Köszönöm.  

V. Pius Quo Primum


 QUO PRIMUM

Őszentsége V. Pius pápa apostoli Konstitúciója

       Már kezdetektől, a legfőbb apostoli méltóságra történt felemelésünktől, boldogan fordult értelmünk és minden erőnk, boldogan irányítottuk minden gondolatunkat mindazon dolgok felé, amelyek egy tiszta liturgia megőrzésével kapcsolatosak, és Isten segítségével igyekeztünk, minden hatalmunkban álló eszközzel, megvalósítani ezt a célt. Mert, a Szent Tridenti Zsinat egyéb dekrétumain kívül, több határozat is arra kötelezett Minket, hogy felülvizsgáljuk és újra kiadjuk a szent könyveket: a Katekizmust, a Misekönyvet és a Breviáriumot. Miután a hívek oktatására kiadtuk a Katekizmust, Isten segítségével, és a Breviáriumot teljesen felülvizsgáltuk Isten méltó dicsérete végett, azért, hogy a Misekönyv és a Breviárium tökéletes összhangban legyenek, ahogyan az illő és helyénvaló – ugyanis ildomos, hogy az Egyházban a zsoltározásnak csak egy előírt módja, a szentmise bemutatásának csak egy rítusa legyen –, szükségesnek ítéltük, hogy figyelmünket azonnal annak szenteljük, ami még hátravan, ti. a Misekönyv lehető leghamarabbi újra kiadásának.
        Ezért úgy döntöttünk, hogy az általunk kiválasztott tanult emberekre bízzuk ezt a munkát. Ezek nagy gonddal összevetették munkájukat a Vatikáni Könyvtárunkban található ősi kódexekkel, és egyéb, máshonnan származó megbízható, megőrzött vagy restaurált kódexekkel. Ezen kívül munkájukkal kapcsolatban utána néztek ősi és jóváhagyott szerzőknek ugyanezen szent rítusokkal kapcsolatos munkáinak is; és így a visszaállították a Misekönyvnek a Szentatyáktól származó eredeti formáját és rítusát. Amikor ez a munka számos alkalommal további javításokon ment át, gondos tanulmányozás és elmélkedés után megparancsoltuk, hogy a befejezett művet nyomtassák ki és adják ki amilyen hamar csak lehetséges, hogy mindenki élvezhesse ennek a munkálkodásnak gyümölcseit; és így a papok tudják majd, milyen imákat használjanak, és hogy mostantól milyen rítusokat és szertartásokat kell használniuk a szentmise bemutatása közben.
        Mindenhol alkalmazzák és tartsák meg, amit a Szent Római Egyház, minden egyházak Anyja és Tanítómestere, az utókorra hagyott, és a szentmiséket ne énekeljék és ne olvassák más forma szerint, mint ahogyan azt Mi kiadtuk ebben a Misekönyvben. Ez a rendelkezés érvényes ezentúl, most és mindörökké, a keresztény világ minden tartományában, minden patriarkátusra, székesegyházra, káptalani és plébániatemplomra, legyenek azok akár egyházmegyések, akár szerzetesrendiek, féri- vagy női rendé – beleértve a lovagrendeket is –, minden, meghatározott közösséghez nem tartozó templomra vagy kápolnára, ahol hangosan éneklik a konventmisét a kóruson vagy magánúton olvassák a Római Egyház rítusainak és szokásainak megfelelően. Ezt a Misekönyvet kell használni minden templomban, még azokban is, amelyek külön felhatalmazás folytán ez alól kivételt képeznének, akár Apostoli engedély, szokásjog vagy privilégium folytán, vagy akár a Szentszék megengedő vagy hivatalos megerősítése folytán, vagy akármilyen más módon biztosították is számukra jogaikat és fakultásaikat.
        Egyedül ezt az új rítust szabad használni, hacsak az engedélyt, amely alapján a szentmisét másként mondják, nem legalább 200 éve adta az Apostoli Szentszék a templom alapításakor és megerősítésekor, vagy hacsak nem érvényesült hasonló szokás megszakítatlanul legalább 200 éven keresztül, amely esetekben Mi semmiképpen sem töröljük el fent említett kiváltságukat vagy szokásukat. De akárhogy is, ha ez a Misekönyv, amelyet alkalmasnak láttunk kiadni, ez utóbb említetteknek megfelelőbb, megadjuk nekik az engedélyt, hogy ennek rítusai szerint mutassák be a szentmisét, feltéve, hogy megszerzik püspökük vagy prelátusuk vagy egész káptalanuk beleegyezését, minden ellenkező rendelkezés ellenére is.
        Egyébként minden egyéb fent említett templomnak ezennel megtiltjuk, hogy más Misekönyveket használjon, amelyekkel teljes egészében és abszolút módon fel kell hagyniuk; minthogy ezen Konstitúciónk által, amely ezentúl most és mindörökké érvényes, elrendeljük és megparancsoljuk, hogy semmit nem adjanak hozzá a most kiadott Misekönyvünkhöz, semmit ne hagyjanak el belőle, semmit meg ne változtassanak benne, neheztelésünk büntetésének terhe alatt.
        Kifejezetten megparancsoljuk minden egyes Pátriárkának, Adminisztrátornak, és minden más személynek, bármilyen egyházi méltóságot viseljenek is, legyenek akár a Római Szent Egyház Bíbornokai, vagy viseljenek bármilyen más rangot vagy kiválóságot, a szent engedelmesség nevében elrendeljük, hogy a szentmisét az Általunk ezennel lefektetett rítus és mód és normák szerint énekeljék vagy olvassák, és ezentúl minden más misekönyv rubrikának és rítusainak használatát, amit eddig szokásképpen követtek, fejezzék be, azokkal teljesen hagyjanak fel, bármennyire ősiek is legyenek azok; és a szentmise bemutatása közben ne vezessenek be semmilyen szertartást, vagy ne mondjanak semmilyen más imát azon kívül, mint amit ez a Misekönyv tartalmaz.
        Továbbá ezen (rendelkezésünk) folytán, Apostoli hatalmunk erejénél foga, engedélyezzük és mindörökre megengedjük, hogy a szentmise bármely templomban történő énekléséhez vagy olvasásához teljesen ezt a Misekönyvet kövessék ezentúl, a lelkiismeret minden aggálya nélkül, vagy a bármilyen büntetésnek, ítéletnek vagy cenzúrának való kiszolgáltatottság félelme nélkül, szabadon és törvényesen. Sem az elöljárók, sem az adminisztrátorok, kanonokok, káplánok és más világi vagy szerzetespapok, semmilyen címen nem kényszeríthetőek arra, hogy másként mutassák be a szentmisét, mint ahogyan azt Mi megparancsoltuk. Ugyanígy kihirdetjük és elrendeljük, hogy senki nem kényszeríthető vagy erőszakolható ennek a Misekönyvnek a megváltoztatására, és hogy ezen dokumentum nem vonható vissza és nem módosítható, hanem mindörökké érvényes marad, és megőrzi teljes érvényét, a Szentszék megelőző konstitúciói és dekrétumai ellenére is, éppígy bármely tartományi vagy szinódusi zsinat általános vagy különleges konstitúciója vagy ediktuma ellenére, valamint a fent említett templomok távoli és emlékezetet meghaladó rendelkezések által alapított gyakorlata és szokása ellenére is – kivéve amennyiben ezek több, mint kétszáz évesek.
        A Mi akaratunk tehát, és ugyanazon hatalmunknál fogva elrendeljük, hogy miután közzétettük ezt a konstitúciót és a Misekönyv kiadását, a Római Kúria papjai harminc nap múlva kötelesek a szentmisét eszerint énekelni vagy olvasni; mindenki más az Alpoktól délre három hónap múlva; és az Alpokon túliak vagy hat hónap múlva, vagy amikor a Misekönyv kapható lesz. Azért, hogy a Misekönyv romlatlanul megmaradjon az egész világon, és mentes maradjon minden romlástól vagy hibától, a büntetés a nyomdászok számára, akár közvetve, akár közvetlenül tartozzanak is a Mi és a Szent Római Egyház uralma alá, könyveik utáni bírság és száz aranydukát megfizetése lesz ipso facto az Apostoli Kincstár részére. Továbbá, a világ egyéb részein tartózkodók büntetése a latae sententiae kiközösítés lesz, és más egyéb büntetések, amelyet majd ítéletünk kivet; és elrendeljük ezen törvény által, hogy ne merészeljék akár kinyomtatni, akár megjelentetni vagy eladni, vagy bármi módon elfogadni az ilyen természetű könyveket a Mi engedélyünk és jóváhagyásunk nélkül, vagy az általunk kijelölendő helyek Apostoli Komisszariátusai kifejezett beleegyezése nélkül. Az említett nyomdászoknak meg kell kapniuk a hiteles Misekönyvet, és ahhoz teljesen hűségesnek maradni, és semmilyen módon nem térhetnek el a Római Misekönyv tekintéllyel bíró nyomtatott formájától.
        Éppen ezért, mivel nehéz lenne, hogy ezen nyilatkozat a keresztény világ minden egyes részére eljusson, és egyszerre kerüljön napvilágra mindenhol, elrendeljük, hogy szokás szerint függesszék ki és tegyék közzé az Apostolok Fejedelme Bazilikájának kapuján, éppígy az Apostoli Tiktárságon és a Campo Flora utcáin; továbbá elrendeljük, hogy ennek az ediktumnak nyomtatott példányai, amelyeket aláírt egy közjegyző és hivatalossá tett egy egyházi méltóság, mindenhol és minden nemzetben ugyanazzal a kétségtelen érvényességgel rendelkezzenek, mint ha Saját kéziratunkat mutatták volna meg. Ezért senki nem változtathatja meg ezt az értesítést engedélyünkről, rendeletünkről, rendelkezésünkről, parancsunkról, előírásunkról, engedményünkről, engedélyünkről, nyilatkozatunkról, akaratunkról, dekrétumunkról és tiltásunkról. Bárki is megtenné ezt, tudja meg, hogy a Mindenható Istennek valamint Szent Péter és Pál Apostoloknak haragját vonja magára.

Kelt Szent Péternél, az Úr megtestesülésének 1570-ik évében, július hó 14-ik napján, pápaságunk ötödik évében
V. Pius PP.